Az észak-afrikai Maghreb régióban három olyan ország van, mely a XX. század második feléig francia ellenőrzés alatt állt: Marokkó, Algéria és Tunézia. Míg Marokkó és Tunézia francia protektorátus volt, addig Algériát Franciaország részének tekintették. A szüleim 1953-ban költöztek Franciaországból Marokkóba a Rebbe küldötteiként, ezért én hároméves koromtól ott nevelkedtem.
Hat évvel később a Rebbe kérésére Tunéziába költöztünk. Tunézia akkoriban nyerte el a függetlenségét és vált független arab állammá, ezért sok ott élő zsidó döntött a kivándorlás mellett. Algériában eközben százötvenezer zsidó élt, de a Chábád egyáltalán nem volt jelen az országban. Többen kérték a Rebbét, hogy oda is küldje el a képviselőit, de ő ezt visszautasította, mondván, hogy hamarosan az összes zsidó elhagyja majd Algériát, ahogy a franciák kivonulnak onnan. A franciaországi zsidóknak pedig azt tanácsolta, hogy kezdjék meg a felkészülést a nagyszámú algériai bevándorló befogadására.
1959-ben, amikor a Rebbe a fenti kijelentést tette, Charles de Gaulle elnök még bőszen a francia Algériát éltette és oda is utazott. Egy évvel később azonban gyökeresen megváltozott az álláspontja, és Algéria 1962-ben elnyerte a függetlenségét. Néhány év alatt az össze zsidó elhagyta az országot. Franciaországban csodálkozva kérdezték: Hogyan érthet egy New York-i rabbi ilyen jól az észak-afrikai politikához?
Ebben az időben Tunéziában még jelentős zsidó közösség működött. Apám jó kapcsolatot épített ki a helyi rabbikkal és mikve-specialistaként mindent megtett azért, hogy a tunéziai és marokkói mikvék kósersága biztosítva legyen.
1965-ben a szüleim úgy döntöttek, hogy mindannyian elutazunk a Rebbéhez, számomra ez volt az első alkalom. Ros hásáná előtt egy hónappal utaztunk New Yorkba. Ebben az időszakban a Rebbe általában nem fogadott látogatókat, de nekünk azt üzente, hogy vár minket, de „nem egy hagyományos találkozóra, hanem csak beköszönni”.
Abban az időben a Meir Mazuz vezette jesivában tanultam Tunéziában. Péntekenként a zsidó naptárrendszerről tanultunk, különös tekintettel az új hónap megszentelésének szabályaira. Ez egy elég bonyolult dolog, ami sok számítást igényel, és még házi feladatot is kaptunk belőle. Amikor a Rebbe a tanulmányaimról érdeklődött, nagyra értékelte, hogy ennyire elmélyedtem ebben a témában.
A nővéreim tanulmányi előmenetele is érdekelte, és arra biztatta őket, hogy tanuljanak sokat. Még arra is gondolt, hogy az utazásunkat szórakozással színesítsük: „Bizonyára elmentek megnézni a manhattani toronyházakat is” – mondta.
Mivel a Rebbe kedvelte a régi és ritka zsidó könyveket, apám hozott neki néhány kötetet. Az egyik Mose Cordovero rabbi, a neves XVI. századi kabalista művének kézirata volt. Bár több száz éve keletkezett, olyan jó állapotban volt, mintha új kiadvány lett volna. Egy másik kézirat a Jeszod Olám című munka volt, melyet egy spanyol tudós, Jicchák Jiszráeli írt. A harmadik kötet egy olyan imakönyv volt, melyet a szent Ári tanítása alapján szerkesztettek. Amikor apám átadta a köteteket, a Rebbe felállt és nagy érdeklődéssel kezdte tanulmányozni az imakönyvet. Hosszú ideig lapozgatta, majd a fiókjába tette. Később a központi Chábád könyvtárba kerültek a kötetek. A Rebbe ezt követően felajánlotta apámnak a Chábád könyvkiadójának új köteteit.
Néhány évvel később, egy másik találkozó során a Rebbe megemlítette apámnak, hogy örülne egy Dzserbában nyomtatott Tánjának. A Tunéziához tartozó szigeten ősi zsidó közösség él, mely a hagyomány szerint kétezer éve telepedett ott le. Bár csak maroknyi zsidó lakott a szigeten, mégis négy nyomdát működtettek, mert számos tóratudós élt közöttük, akik időről időre publikáltak könyveket. A Rebbe elővett egy Dzserbában nyomtatott kötetet, és megmutatta apámnak, hogy miként nyomtassák ki a Tánját, milyen betűtípust használjanak, hogyan nézzen ki stb. Azt is mondta, hogy a dzserbai Tánja kinyomtatása közelebb hozza a messiás eljövetelét. Hamarosan megszületett a nagy mű, mely egészen különleges volt, hiszen még az ősi, kézi szedéssel nyomtatták ki, ólom betűformákkal. Az első példányt eljuttatták a Rebbéhez, aki az íróasztalán tartotta, majd úgy húsz évvel később a Rebbe titkára nekem ajándékozta.
Yosef Yitzchak Pinson rabbi
