Amikor a Rebbe küldötteiként az észak-karolinai Charlotte-ba költöztünk a feleségemmel, az első dolgunk az volt, hogy óvodát létesítsünk. Az intézmény nagyon népszerűvé vált, és néhány év elmúltával már annyian jelentkeztek, hogy új épület után kellett néznünk.
Abban az időben – 1985 végén – a városi zsidó közösség Shalom Park néven egy nagy közösségi területet alakított ki, ahol állt egy régi épület is. Abban szerettük volna létrehozni az intézményünket, ám azt a választ kaptuk, hogy ez nem lehetséges. Mindenáron szerettük volna megszerezni az épületet, de csak elutasításban volt részünk. A tanévnyitásig már csak két hét volt hátra, és még mindig nem volt épületünk.
Nem tudtuk, mihez fogjunk, így a feleségem levelet írt a Rebbének. A levélben leírta, hogy tanácstalanok vagyunk, nem tudjuk elkezdeni a tanévet, nincs mit mondanunk a szülőknek és félünk, hogy a gyerekek oktatása veszélybe kerül. Tanácsot és áldást kért a Rebbétől.
A feleségem csütörtökön küldte el a levelet. Hétfőn már csörgött a telefon. Apám volt az, Leibel Groner rabbi, a Rebbe titkára. Amikor a feleségem felvette a kagylót, apám azt mondta, hogy vegyen a kezébe egy tollat és írja le a Rebbe üzenetét, ami így szólt: „Isten gondoskodni fog minden szükséges dologról. Ti pedig mindig örömteli hírekről számoljatok be!”.
Nagyon megörültünk, és nyomban elkezdtük feltárcsázni a szülőket a jó hírrel: „Mázel tov, van helyünk!”. Ők természetesen megkérdezték: „Hol?”, amire így feleltünk: „Azt még nem tudjuk, de az biztos, hogy lesz helyünk. Ha a Rebbe azt ígérte, hogy Isten gondoskodni fog minden szükséges dologról, akkor nyilván lesz helyünk is!”.
Ezt követően felhívtam a legnagyobb támogatónkat, Marshall Rauch szenátort, aki azt ajánlotta, hogy forduljunk ismét a zsidó közösség alapítványához a Shalom Parkban lévő épület ügyében és mondjuk azt, hogy már találtunk egy másik helyet, de adunk nekik még egy utolsó esélyt. Így is tettem. Felhívtam a hitközség ügyvédjét és előadtam neki a fentieket.
Az ügyvéd erre így felelt: „Tudja, mit, Groner rabbi? Átgondoltam az ügyet, és úgy döntöttem, hogy önöknek adhatjuk azt az épületet. Még öt bizottságnak rá kell bólintania, de szerintem menni fog a dolog”.
Öt nappal később megkaptuk az épületet, éppen, ahogy a Rebbe megígérte.
Az egyik tanárunk felhívott minket a tanévnyitó előtt: „Nagyon örülök, hogy végül megkaptuk az épületet, de hadd kérdezzem meg: honnan vették a bátorságot, hogy pusztán a Rebbe ígéretére alapozva elhíreszteljék, hogy lesz helyünk?”
Így feleltünk: „Mivel a Rebbe ígéretet tett, tudtuk, hogy nem kell aggódnunk. Azt mondta, hogy Isten fog gondoskodni mindenről, tehát nem volt miben kételkednünk”.
Miután ezt meghallotta, a tanárnő sírni kezdett. Elmondta, hogy a férjével már nagyon régóta szeretnének gyereket, és nem tudták, hogy fordulhatnak-e a Rebbéhez áldásért, hiszen nem haszidok. Ebből a történetből azonban erőt merítettek és elhatározták, hogy a Rebbe áldását kérik.
Peszách hetében a férj New Yorkba utazott, ellátogatott a Rebbéhez és az áldását kérte, hogy gyermekük szülessen. A Rebbe azt mondta, hogy ha ezentúl betartják a zsidó házasélet tisztaságának szabályait, akkor hamarosan gyermekük fog születni. Minden így történt és egy évvel később fiúk született.
Így tehát az egyik örömteli eseményből egy másik következett. Számos alkalommal láttam efféle láncreakciót, amit a Rebbe szavai indítottak el. Yossi Groner rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 35. szám – 2019. május 9.
