1960-ban szereltem le az izraeli hadseregtől, és ezt követően az Egyesült Államokba utaztam, hogy a családi tulajdonban lévő cégben vállaljak munkát. A nagybátyám manhattani ékszerüzletében kezdtem dolgozni, ahol számos lubavicsi hászid kuncsaftunk volt. […] akiket nagyon kedveltem, mert általában vidám és szeretetet sugárzó emberek voltak. Ezért határoztam el, hogy időpontot kérek a Rebbéhez egy személyes beszélgetésre. Az egyik unokatestvérem, Aharon Shamolov közel állt a Chábádhoz, ezért őt kértem meg 1962-ben, hogy segítsen megszervezni a találkozót.
Először a Rebbe titkárával, Klein rabbival találkoztam a mozgalom főhadiszállásán Brooklynban. Elmondta, hogy írnom kell egy levelet az általam választott nyelven, melyben meg kell adnom a saját és édesanyám nevét és azokat az ügyeket, melyekhez a Rebbe áldását kérem. Az ezt követő két-három óra várakozással telt, majd beléphettem a Rebbe irodájába. Átnyújtottam a levelet, melyet ő figyelmesen olvasni kezdett, időként felpillantva belőle. Olvasás közben a Rebbe egyszer csak rám nézett, majd a következő kérdést tette fel: „Hogy van a nagymamája?”. Miután látta, hogy mennyire megdöbbentem és nem találok szavakat, így folytatta: „A nagymamája az utóbbi időben nem érezte túl jól magát. Hogy van most?”. Erre azt mondtam, hogy Istennek hála, már jól van, de nem győztem csodálkozni, hogy a Rebbe tud a betegségéről, amit meg sem említettem a levelemben.
Később kiderült, hogy egy évvel korábban az unokatestvérem, Aharon írt erről a Rebbének, aki az áldását küldte és két orvost is ajánlott. Emellett a nagymamám egyszer járt is a Rebbénél, amikor New Yorkba látogatott. Nem tudom, hogy miként emlékezett minderre a Rebbe és honnan tudta, hogy rokonok vagyunk.
Ezt követően még kétszer jártam a Rebbénél és számos levelet írtam neki a tanácsát és az áldását kérve. 1972-ben, miután megszületett a negyedik gyermekünk, a feleségem vastagbélgyulladást kapott. Az orvosok azt mondták, hogy többet nem lenne ajánlatos teherbe esnie. Ez mégis megtörtént, így azonnal orvoshoz fordultunk, aki az abortusz mellett foglalt állást. Azzal érvelt, hogy a feleségem élete veszélybe kerülhet a terhesség miatt. A zsidó jog ilyen esetben engedélyezi a terhességmegszakítást, de természetesen ebben az ügyben nem akartunk magunk dönteni, ezért a Rebbe tanácsát kértük. Levelet írtunk, melyben részletesen felvázoltuk a körülményeket és az orvosok szakvéleményét. Kértük, hogy gyorsan válaszoljon, mert ha az abortusz a megoldás, akkor minél hamarabb, még a terhesség negyvenedik napja előtt végre akarjuk hajtani. A zsidó gondolkodás szerint ugyanis a negyvenedik nap után az embrió már egy másik kategóriába kerül.
A Rebbe válasza azonban késett, mi pedig egyre feszültebbek lettünk. Többször hívtuk a titkárságot, de az sem segített. A negyvenedik nap leteltével azután megkaptuk a választ: „Ne vetessék el. Isten segítségével egészséges gyermekük születik és minden rendben lesz”. Nagyon boldogok voltunk és Istennek hála gyönyörű lányunk született. Ráadásul a feleségem teljes mértékben felgyógyult és még három további gyermeket hozott a világra.
1975-ben apám szíve kezdett gyengélkedni, ezért visszaköltöztünk Izraelbe, hogy a közelében lehessünk. Az állapota igencsak leromlott és be kellett szállítani a Hádászá kórházba. Nagy fájdalmai voltak, ezért ragaszkodott a műtéthez, bár az orvosok figyelmeztették, hogy az nagy kockázattal járna. Emellett a főorvos, Mervyn Gottesman professzor, aki később Menáchem Begint is kezelte, egyértelműen a műtét ellen foglalt állást. Azt mondta, hogy apám állapota egyszerűen nem tesz lehetővé egy ilyen komoly beavatkozást. Úgy döntöttünk, hogy ismét a Rebbe tanácsára támaszkodunk. A válasz ezúttal sem akart megérkezni. Ezalatt apámat hazaküldték a kórházból. Az orvos ellátta fájdalomcsillapítóval és előírta, hogy folyamatosan ágyban kell feküdnie. Egy idő elteltével az orvosok úgy vélték, hogy már alkalmas az operációra, de akkor már apám nem akarta. Egy szombat este, amikor Gottesman professzor éppen apámnál vizitelt, megcsörrent a telefon. Chájim Sálom Szegál rabbi volt Afulából, aki a Rebbe üzenetét közvetítette: „Ne operálják meg”. A professzor természetesen tiltakozott: „Én vagyok itt az orvos! Hogyan dönthet a Rebbe egy ilyen kérdésben, amikor a több ezer kilométerre van innen és még csak nem is látta a beteget!?” Apám azonban, miután meghallotta a Rebbe üzenetét, hallani sem akart többet a műtétről. Ezt követően még tizenkilenc évet élt. Voltak ugyan különböző egészségügyi problémái, de a szívével soha többé nem volt baj!
Éjtán Ben-Dávid
