Amikor édesanyám, Miriam Popack gyermek volt a múlt század húszas és harmincas éveiben, még nem működtek zsidó lányiskolák Brooklynban. Míg a fiútestvérei jesivába jártak, ő állami iskolában tanult.
A legtöbb osztálytársa zsidó volt, ahogy a tanári kar nagy része is, de mindenki azon igyekezett, hogy minél jobban beilleszkedjen a társadalomba. Megünnepelték a nem zsidó ünnepeket, nem zsidó dalokat énekeltek […]. Az egyik évben decemberben egy haladó szellemű tanár úgy gondolta, hogy az iskolát díszítő fenyőfák mellett elfér egy hanukai menóra is. A gyerekek azonban ahelyett, hogy örültek volna neki, inkább csak szégyenkeztek. Ilyen volt a hangulat akkoriban.
Amikor gimnáziumba került, sok vallásos zsidó lány érkezett Lengyelországból, akiknek nyitottak egy Bais Yaakov iskolát Williamsburgban. Anyám délutánonként elkezdett oda járni és egyre büszkébb lett zsidó örökségére. Miután pedig férjhez ment, férjével a Chábád közösség tagjai lettek. Nem sokkal később, valamikor az ötvenes években, a Rebbe megalapította a N’shei Chabad nevű szervezetet a lubavicsi asszonyok és lányok számára. Anyám azonnal belépett és aktív tagja lett a szervezetnek. Bár a Bais Yaakovban szerezte az ismereteit a zsidó hagyományokról, a Chábád hatására már más színben látta a vallásos zsidó nők szerepét. Azt korábban is tudta, hogy a nő a zsidó otthon oszlopa, de a Rebbe ennél többet akart. Azt tanította, hogy emellett „fénylő gyertyákként” kell bevilágítani a környezetüket, az otthonaikon túl is.
Nem elég a saját fényünket fellobbantani, a mellettünk álló zsidó gyertyáját is meg kell gyújtani. A Rebbe az egész világon terjesztette ezt az üzenetet a zsidó nők között, a N’shei Chabad szervezet segítségével. Anyám elkezdett konferenciákat szervezni, beszédeket tartani és tanítani. „El se hinnétek, de régen szégyenlős voltam. Egykor ez volt az elvárás” – mondta gyakran.
1974-ben, amikor a brooklyni Bais Rivka Gimnáziumban tanultam, letettem a főiskolai továbbtanuláshoz szükséges vizsgákat, méghozzá igen jó eredménnyel. Még ösztöndíjat is felajánlottak, én pedig lelkesen vártam a tanulmányaim megkezdését. A szüleim azonban nem voltak elragadtatva az ötlettől. […] Megpróbáltam kompromisszumot kötni és azt ajánlottam, hogy a főiskola helyett egy jeruzsálemi, modern szellemiségű szemináriumba megyek. A szüleimnek ez az ötlet sem tetszett.
Végül azt javasolták, hogy írjak a Rebbének. „Bármit is mond a Rebbe, örömmel elfogadjuk” – jelentették ki.
[…]
A Rebbe a következőt írta: „Azért hanukakor válaszolok a levelére, mert a válasz a kérdésére hanuka üzenetében rejlik. Amikor fellobbantjuk a menóra fényeit, az első nap csak egyetlen gyertyát gyújtunk, majd minden nap növeljük eggyel a gyertyák számát. Ez igaz mindenre, amit az életben tenni fog, különös tekintettel a tanulmányaira. Mindig egy magasabb szint felé kell törekednie, de legalábbis megmaradni az adott szinten, és semmiképpen sem szabad lejjebb adni.”
[…] Végül a Kfár Chábádban működő Bais Rivka szemináriumban töltöttem két nagyszerű évet, ahol nagyon boldog voltam.
Később a Rebbe biztatására én is aktív szerepet vállaltam a N’shei Chabad szervezetben, ahogy anyám is. […] Nálunk is bebizonyosodott, hogy az élet ismétli önmagát. Ahogy anyám, úgy én is rendkívül csendes gyerek voltam, de sikerült nyílt, közösségi emberré válnom, és ez lehetővé tette, hogy fényt vigyek mások életébe.
Rivka Feldman
