Velem és a Rebbével történt

A hatvanas és hetvenes években, közel két évtizeden át szolgáltam magas pozícióban a Moszad, az izraeli titkosszolgálat New York-i irodájában. Valamikor 1967 vége felé az izraeli konzulátus munkatársai meginvitáltak a Lubavicsi Rebbe zsinagógájába, hogy ott töltsük Szimchát Torá ünnepét.

Amikor a Chábád központjához értünk, már hatalmas tömeg gyűlt össze. A hákáfot, tehát a tóratekercsekkel járt körtánc még nem kezdődött el, éppen a Rebbe mondott beszédet. Az épület túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy a sok ezernyi hászidot befogadja, de ránk számítottak, így foglaltak helyet nekünk odabent. A központi teremben már a tetőfokára hágott a hangulat. Az emberek énekeltek, a Rebbe pedig az asztalon verte a taktust.

Egyszer csak hozzám lépett valaki: „A Rebbe beszélni szeretne önnel” – mondta. Nagyon meglepődtem. Honnan tudja vajon a Rebbe, hogy ki vagyok? „Ez bizonyára valami tévedés” – mondtam, de az illető erősködött, hogy valóban rólam van szó.

Ekkor a kollégáimhoz fordultam és megkérdeztem, hogy valaki közölte-e a Rebbe titkárságával, hogy én is a csoporttal tartok. A munkaköröm miatt mindig igyekeztem kerülni a feltűnést és titkolni a tartózkodási helyemet. A többiek azt mondták, hogy tőlük biztosan nem tudhatták meg. Ezután a Rebbéhez vezettek, aki egy emelvényen ült. „Örülök, hogy itt látom” – köszöntött jiddisül. Ez egy újabb meglepetés volt. „Honnan tudja, hogy beszélek, jiddisül?” – kérdeztem a Rebbét. Miközben ezt kimondtam, már éreztem, hogy udvariatlanság volt kérdőre vonni, de a Rebbe csak mosolygott és áldásokkal árasztott el a munkámmal, az egészségemmel és a megélhetésemmel kapcsolatban. „Legyen óvatos és vigyázzon magára. Az ön munkája rendkívül fontos a zsidó nép számára” – mondta.

Moszad-ügynökként hirtelen úgy éreztem, hogy lelepleztek. Ahhoz sem voltam hozzászokva, hogy váratlan helyzetekbe kerülök és meglepetések érnek. Inkább én leptem meg másokat. Biztos voltam benne, hogy a kollégáim árulták el, hogy ki vagyok, azután meg letagadták a dolgot.

Ezt követően a Rebbe a családomról kérdezett. Ekkor már tényleg nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Talán a Rebbe összebeszélt a konzulátus dolgozóival, hogy megtréfáljanak? A Rebbe azután azt tudakolta, hogy miként érzem magam zsidóként. Arra gondoltam, hogy talán azért kérdezi, mert egyáltalán nem nézek ki zsidónak. Éppen ezért dolgoztam titkos ügynökként. Azt mondtam, hogy minden porcikámban érzem, hogy zsidó vagyok. Azt is kérdezte, hogy milyen érzés a világot járni zsidóként. Elmondtam, hogy fontos a számomra, hogy az amerikai kiküldetésem alatt a fiam zsidó iskolában tanuljon. A kóserságra pedig mindig is ügyeltem, ezért, ha feltétlenül ennem kell valahol a munkám során, azt szoktam mondani, hogy vegán vagyok.

Az egész beszélgetés csupán néhány percig tartott, de úgy éreztem, mintha legalább fél óra telt volna el. Végül adott egy darab süteményt és megáldott, hogy legyen sikerem minden tevékenységemben és legyek egészséges és erős. Ez sokat jelentett a számomra, mert a szolgálatom során többször is megsérültem. A kollégáimat látva nekik szegeztem a kérdést, hogy tudják-e mi folyik itt, de ők is tanácstalanok voltak. Elképzelésem sincs, hogy akkor honnan tudott ennyi mindent rólam a Rebbe. Sokáig nyomasztott az az ügy, végtére is titkos ügynök voltam. Azután egy lubavicsi hászid megadta a választ: „Ez a Rebbe”.

Ez az este még ma, ötven évvel később is élénken él bennem. Egy briliáns, nagy tudású, rendkívül intelligens és különleges elemző képességű embert ismertem meg a Rebbe személyében. Azt is megtanultam tőle, hogy miként kell meghallgatni valakit. Amikor kérdezett valamit, én pedig válaszoltam, csendben maradt és élénk figyelemmel hallgatta a szavaimat. Igen különleges ember volt, nemzedékének kimagasló vezetője. Nem érzem magam elégnek ahhoz, hogy értékelni tudjam a valódi nagyságát és örökre hálás vagyok Istennek, hogy személyesen találkozhattam vele.

Éjtán Lév