1976-ban fiatalemberként, a Rebbe utasítására New Yorkból Jeruzsálembe utaztam egy csoport tagjaként, hogy nap közben az óvárosi Cemách Cedek zsinagógában tanuljak, esténként pedig a belvárosban működő Torát Emet jesivában. Emellett természetesen különféle oktatási programokat is vezettünk szerte az országban. Indulás előtt a Rebbe a küldetésünkről beszélt velünk és személyesen vállalt felelősséget a biztonságunkért.
Nem sokkal Purim előtt érkeztünk Izraelbe, és az egyik feladatunk az volt, hogy misloách mánotot, ünnepi csomagokat osztogassunk a katonai bázisokon. A Rebbe gyakran beszélt az életük árán a Szentföldet védelmező izraeli katonák kimagasló érdemeiről, így nagyon vártuk, hogy megörvendeztethessük őket. A csomagokat maga a Rebbe küldte, azaz ő állta a költségeket, ezért még nagyobb megtiszteltetés volt kiosztani azokat.
Purim napján egy katonai teherautón találtam magam három izraeli hásziddal és Sechem, arab nevén Náblusz felé tartottunk egy bázisra. Néhány kilométerrel a cél előtt a teherautó egyszer csak megállt. Nem tudtuk, mi történt, mert nem láttunk ki, csak kiabálást hallottunk. Pár perccel később a sofőr hátrajött és elmagyarázta, hogy kövekből emelt úttorlasz és égő gumiabroncsok vannak előttünk, ezért nem tudunk továbbhaladni. A mellettünk lévő domboldal tetején vagy száz arab fiatal gyűlt össze és köveket kezdtek hajigálni felénk, bár még túl messze voltak ahhoz, hogy kárt tegyenek bennünk.
A sofőr úgy döntött, hogy nem vállalja a felelősséget, és visszafordul. Megpróbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről. Tovább kellett mennünk, mert a Rebbe küldetését teljesítettük. „Túl nagy a kockázat. Egy arab zavargás során bármi megtörténhet” – mondta. Nem beszéltem jól héberül, ezért leszálltam a teherautóról és lecövekeltem magam. „Te visszafordulhatsz, de csak nélkülem. Én megyek tovább” – jelentettem ki. „Nem látod, hogy mi folyik itt? Rád fognak támadni!” – mondta a sofőr. „Mielőtt elindultunk volna Amerikából, a Rebbe megígérte az egész csoportnak, hogy személyesen garantálja a biztonságunkat. Így tehát nincs mitől félnem. Megyek tovább” – feleltem. „Az lehet, hogy rajtad meg a többi hászidon ez segít, én azonban katona vagyok. Nekem nem ígért semmit a Rebbe” – mondta. „Biztos vagyok abban, hogy rád is vonatkozik, mert együtt utazunk” – biztattam. „Hát, ha ennyire megbízol a rebbédben, akkor menjünk” – jött a válasz.
Nagyon örültem, hogy sikerült meggyőznöm. Veszélyes út volt, bár visszatekintve látom, hogy nem annyira, mint később, az intifáda alatt lett volna. A sofőr beletaposott a pedálba és nekihajtott a blokádnak. Sikerült átvergődnie rajta, de addigra az arabok már közel jutottak hozzánk, és kövekkel szórták meg a járművet. Istennek hála senkinek sem esett baja. A katonák a levegőbe lőttek, de ez nem ijesztette el az arabokat. Végül sikerült épségben a bázishoz érnünk.
A parancsnok a kapuban várt minket. „Hogy volt merszetek áthajtani azon az úttorlaszon?” – kérdezte a sofőrt. „Az ő hibája!” – mutatott rám, majd előadta ez egész történetet. Erre a parancsnok így felelt: „Összegyűjtöm az összes katonát, hogy ők is hallhassák”. Körülbelül háromszáz katona volt a bázison. Elmeséltem nekik, hogy a Rebbe adott bátorságot, hogy továbbmenjek, és ne forduljak vissza. A katonákat fellelkesítették a szavaim. Ezután kiosztottuk a Rebbe purimi ajándékait, énekeltünk és táncoltunk.
Miután visszatértünk Jeruzsálembe, beszámoltam a történtekről Binjámin Klein rabbinak, a Rebbe titkárának. Nagy érdeklődést mutatott és megkért, hogy mondjak el minden részletet. Hajnali négykor telefonon keresztül bekapcsolódtunk a Rebbe purimi ünnepségébe, mely éppen akkor zajlott New Yorkban. A Rebbe a következőt mondta: „Időről időre történik valamilyen különleges esemény, mely arra emlékeztet minket, hogy nem kell félnünk a száműzetés sötétségétől. Minden egyes ember életében történik ilyesmi. Mindenki találkozik csodákkal az élete során, melyekből tanulságokat vonhat le a jövőre nézve. Szeretnék megemlíteni valamit, amiből megérthetjük, hogy ha egy zsidó ragaszkodik a zsidósághoz, akkor nincs mitől félnie és sikereket érhet el”.
El kell mondanom, hogy rendkívül megható volt a Rebbe dicsérő szavait hallani. Arra gondoltam, hogy bárcsak mindig úgy tudnám végrehajtani a Rebbe kéréseit, hogy az büszkévé tegye őt.
Joszef Jicchák Gurewitz rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 41. szám – 2021. június 25.
