Hászid családból származom és már fiatal koromban a Chábád mozgalom vonzásába kerültem, majd lubavicsi jesivában tanultam. A Rebbével azonban csak felnőttként, az esküvőm után találkoztam. 1965-ben, tisré hónapban New Yorkba utaztam, hogy az őszi ünnepeket a Rebbe közelében tölthessem. Hazautazásom előtt a Rebbe személyesen fogadott. Elmondtam neki, hogy a várakozásaim ellenére a többhetes ott tartózkodás után sem érzek semmilyen változást magamon. Válaszában a Rebbe az apósát és elődjét idézte: „Amikor messzire utazol, sok árut vásárolsz, majd mindent összecsomagolsz és hazaindulsz. Otthon pedig egy egész év alatt pakolsz ki mindent”. Megértettem az üzenetét. A hászid, aki a rebbéjéhez utazik az ünnepekre, „sok árut vásárol”, azaz sok szellemi inspirációt gyűjt magába. Azonban addig nem tudatosul benne, hogy mit is kapott, ameddig haza nem ér és fel nem dolgozza, a gyakorlatba át nem ülteti a tapasztaltakat. Ettől érzi úgy, hogy a Rebbe egész évben vele marad.
Ez velem is éppen így történt, különösen évekkel később, amikor kitört a jom kipuri háború. Ez a háború, mint minden izraelit, engem is az év legszentebb napján, imádkozás közben ért. A Kfár Chábád-i jesivában voltam, amikor hirtelen repülőgépek húztak el a fejünk felett és autók jelentek meg az utcákon. Azonnal éreztem, hogy valami szörnyű dolog történik. Amikor hazaértem, a feleségem azzal fogadott, hogy behívót kaptam. Rögtön egyenruhát vettem és megírtam a Rebbének, hogy háborúba indulok és az áldását kérem, hogy békében hazatérhessek.
Később megtudtam, hogy azonnal az áldását adta. Az életem pedig többször került veszélybe a háború alatt, de életben maradtam. Egyszer például éppen azelőtt hagytunk el egy repülőteret a Szináj-félszigeten az egységemmel, hogy az egyiptomiak lebombázták volna. Mi azonban akkor már nem voltunk ott, így megmenekültünk. A háború alatt igyekeztem mindent megtenni, ami a Rebbe küldöttjétől elvárható. Bár szinte lehetetlen volt, mindent megtettem azért, hogy a lehető legtöbbet tudjak betartani a szukkoti előírásokból. Egy barátommal a lőszeres ládákból építettünk ünnepi sátrat, de mire használatba vehettük volna, már tovább is indultunk. Nem adtam fel, hanem egy dzsip platóján feszítettem ki köteleket, és arra tettem ágakat. Beültem alá és kidust csináltam több száz katonának. Hosáná rábá éjszakáján parancsot kaptunk, hogy induljunk el a Szuezi-csatorna felé. Egy pontonhidat kellett felépítenünk, hogy a csatorna másik partját is elfoglalhassuk. Amikor elkészültünk, megindultak a harckocsik a túlpartra. Egy idő múlva azonban az egyiptomiak észrevették, hogy mi történik, és bombázni kezdtek minket. Én egy jármű alá feküdtem be és zsoltárokat kezdtem mondani emlékezetből. Reggel, amikor elővettem a táleszemet, azt láttam, hogy egy repesz fúródott a táskámba, de egy imakönyv megállította.
A bombázás Szimchát Torá éjjelén sem állt le. Egy légvédelmi ütegbe voltam beosztva, ami borzasztóan félelmetes volt. Istennek hála, jó néhány repülőt kilőttünk, amiért kitüntetésben részesítettek minket. Amint egy kicsit nyugodtabb lett a helyzet, elkezdtem tfilint rakni a katonákkal. Amíg a Szinájon állomásoztam, úgy fél éven keresztül, egészen ádár hónapig, minden nap ezt tettem. A katonák építettek egy ideiglenes zsinagógát homokzsákokból és sátorlapokból, és amikor arra jártam, elkiáltották magukat: „Bekerman, tfilin!”. Erre mindenki odajött és sorbaálltak a tfilinért.
Egy nap Jiszráel Meir Lau rabbi jött látogatóba, aki akkoriban Észak-Tel Aviv rabbija volt. A sógorom, Berke Wolf rabbi, az izraeli Chábád szóvivője is vele tartott. Nagyon megható találkozás volt. A kölcsönös ölelések után átadta a Rebbe válaszát, amit még a háború elején írt levelemre küldött. A Rebbe a Tórából idézett: „Ne remegjen meg a szíved és ne félj. Ne rettegj és ne ijedj meg tőlük”. Ezután arról írt, hogy minden katonának tfilint kell vennie a karjára és a fejére, mert ezzel kötik össze az érzelmeiket és a szellemüket Istennel. „Ezáltal érkezik Isten áldása a tetteikbe és a gondolataikba” – írta. Kifejezte azon kívánságát is, hogy minél hamarabb jó híreket kapjon tőlem. „Az az érdem, melyben azok részesülnek, akik szent országunkat és szent népünket védelmezik, siettetik a következő áldás megvalósulását: »Mert az Örökkévaló, a te Istened jár táborod közepette, hogy megmentsen téged és ellenségeidet eléd adja«.”
A Rebbe ugyanezt az áldást adta az apósomnak, Boruch Pariz rabbinak, aki éppen New Yorkban volt, amikor kitört a háború. Az apósom könnyekben tört ki és sírva mondta: „Rebbe, Rebbe, a gyerekek tűz alatt vannak”. Ezzel rám és a sógoromra, Meir Friedman rabbira utalt, akit szintén behívtak. A Rebbe megnyugtatta az apósomat: „Hamarosan véget ér a háború. Isten segítségével, amikor hazatér, mindenkit egyben és egészségesen talál majd”.
Hanukakor éppen őrségben álltam a Szuezi-csatornánál, amikor egyszer csak lubavicsi dallamokra lettem figyelmes. Egy csapat hászidot láttam, akik azért érkeztek a frontra, hogy ott nyomtassák ki a Tánját, a Chábád hászidizmus alapművét. Kaptam egy példányt ajándékba, amit utána sokat forgattam. Évekkel később, amikor a Rebbéhez látogattam, betettem ezt a példányt egy borítékba egy levéllel, melyben leírtam, hogy ez a Tánja nagyon különleges a számomra, ezért szeretném a Rebbének ajándékozni. Fél órával később a Rebbe titkára, Binyomin Klein rabbi visszaadta a Tánját a Rebbe üzenetével. A Rebbe bekarikázta a levelemben a „nagyon különleges a számomra” szavakat és a következőt írta mellé: „Éppen ezért úgy helyes, ha önnél marad, különösen mert a Szentföldön él. De a figyelmességét nagyra értékelem”.
Simon Bekerman rabbi
