Velem és a Rebbével történt

A szüleim, Gershon Mendel Garelik rabbi és Bessie rebecen a Rebbe küldötteiként érkeztek Milánóba hatvan év­vel ezelőtt, így az első gyerekek között voltam, akik küldöttcsaládba születtek. Emellett az első olyan gyerek is voltam, aki a Rebbe édesapja, Lévi Jicchák rabbi után kapta a nevét. Amikor anyám előállt ezzel a névvel, apám azonnal beleegyezett, mert gyerekkorában éveket töltött a kazahsztáni Alma-atában, ahová Lévi Jicchák rabbi azért került, mert a tiltás ellenére Tórára tanította a zsidó gyerekeket. Bár sohasem találkozott vele személyesen, idővel apám és a nővére jó kapcsolatot alakított ki a Rebbe édesanyjával, Chana rebecennel, és együtt menekültek el a Szovjetunióból.

Később, amikor kisbaba voltam, a szüleim elküldték a fényképemet Chana rebecennek, aki nagyon örült az aján­déknak. Sokat jelentett a számára, hogy a férjéről neveztek el, ezért a fényképet bekeretezve a nappalijában helyezte el.

1967 tavaszán, hétéves koromban anyámmal és öt testvéremmel New Yorkba utaztunk, hogy lássuk a Rebbét. Úgy intéztük, hogy ott lehes­sünk kiszlév hó 19-én, a hászidizmus újévén, amikor azt ün­nepeljük, hogy 1798-ban az Álter Rebbe, a Chábád-mozgalom megalapítója kiszabadult a cári börtönből.

Az Álter Rebbe fő műve, a Tánja olasz fordítása éppen akkor jött ki a nyomdából. A Rebbe számára rendkívül fontos volt ez a kiadás és apámat bízta meg a lebonyolítással. Természetesen vittünk neki egy példányt. A Chábád központi épülete előtt várakoztunk a Rebbére, és amikor kilépett az ajtón, odaléptem hozzá a könyvvel. Korábban csak felvételről hallottam a Rebbe hangját, most pedig ott állt előttem. Hihetetlen élmény volt. Ahogy meglátott minket, megállt. Elmondtuk a „sehechejánu” áldást, amire ő ámennel felelt. Átadtam neki a könyvet, aminek akkor még valódi borítója sem volt, csak a lapok és egy ideiglenes műanyag fedél. A Rebbe átvette és megköszönte.

A következő szombaton hászid összejövetelt tartott. Nagyon izgatottan vártam az eseményt. Egész este egy dobozon ültem, egészen közel a Rebbe asztalához. A beszédeiből nem sokat értettem, de az éneklés magával ragadott. Úgy éreztem, mintha az édenkertben lennék. Később, idősebb koromban megszereztem az akkor elhangzott tanítást nyomtatott formában és alaposan áttanulmányoztam. Többek között ez állt benne: „Kiszlév 19-e megünneplésének egyik leg­nagyszerűbb eleme az, hogy végre olaszul is megjelent a Tánjá”. Ezután arról beszélt, hogy azok a nyelvek, melyeken megjelenik a Tánjá, kifinomultabbakká válnak és általuk a világ közelebb kerül a Messiás eljöveteléhez.

Amikor a Rebbe a beszéd végére ért, egyszer csak azt láttam, hogy az emberek rám mutatnak és azt kiabálják, hogy „menjél, menjél”, ugyanis a Rebbe magához intett. Mosolygott és egy darab süteményt adott.

Néhány hét elteltével hazautaztunk Olaszországba. Indulás előtt üzenet érke­zett: a Rebbe látni akart mindannyiunkat. Erre igazán nem számítottunk, de persze azonnal az irodájába siettünk. A Rebbe főleg anyámmal beszélt, elsősorban az én oktatásom­ról. Akkoriban főleg otthon tanultam, mert Milánóban még nem volt lubavicsi iskola. Ezután a nővéremmel váltott néhány szót, majd hozzám fordult és jiddisül kérdezgetett:

– Mi a neved?

– Lévi Jicchák.

– Ki után kaptad?

– A Rebbe édesapja után.

Ekkor a Rebbe szélesen rám mosolygott. Megajándékozott egy imakönyvvel, amit a mai napig féltve őrzök.

Ez volt az első találkozásom a Rebbével, még kisgyermekként. Később még sokszor volt szerencsém személyesen beszélgetni vele, de ez a találkozó volt a legemlékezetesebb az összes közül.

Lévi Garelik