Shmuel Levin a nevem. Németországban születtem a háború után, holokauszttúlélő szülők gyermekeként. 1949 tavaszán az Egyesült Államokba települtünk át. Bár nem emlékszem semmire az egészből, nekem így mesélték.
Arra viszont emlékszem, hogy a Rebbe mentette meg apám életét. A háború után apám meggyötört emberként élt. Akkoriban a nagybátyáméknál laktunk Worcesterben, Massachusetts államban. Apámat nem érdekelte, hogy milyen körülmények között vagyunk, ha volt tető a fejünk felett és étel az asztalon, az számára elég volt. Bármilyen munkát elvállalt, amihez nem kellett megszegnie a szombatot. Dolgozott szabóként, nyomdászként, nem törődött az alacsony fizetéssel. Ez az életmód anyámnak igen megterhelő volt, és úgy érezte, hogy nem tudja így tovább folytatni.
Ezért aztán apám üzletelni kezdett, de egyáltalán nem bízott magában. Nem tudta, hogy mit tegyen, vagy kihez forduljon. Ekkor mondta neki a család barátja és támasza, az általam nagyra becsült Hirschel Fogelman rabbi: „Levin úr, önnek feltétlenül találkoznia kellene a Rebbével.”
Fogelman rabbi megszervezte a találkozót, és már az első alkalom után a Rebbe valóságos apává vált apám számára. Úgy vélem tehát, hogy a Rebbe így a nagyapám is lett.
Nagyon élénken emlékszem arra az első találkozásra, pedig még nagyon kicsi voltam, mindössze kilenc éves, az öcsém pedig még három sem. Még az első hajvágása sem történt meg. Gyönyörű, vöröses szőke, göndör haja volt és széles mosolya. Emlékszem, az öcsém felmászott a Rebbe ölébe, aki csak mosolygott.
Évekkel később elolvastam a The Prime Ministers című könyvet, melyben a szerző, Jehuda Avner leírja a különböző izraeli miniszterelnökök találkozóit a Rebbével. Arra gondoltam, hogy az öcsém csak úgy felmászott a Rebbe ölébe, aki pedig egy világszerte elismert személyiség és vezető volt.
Jól emlékszem a Rebbe széles mosolyára is. Amikor rámosolyogott valakire, az olyan volt, mintha a nap sütött volna rá.
Azon az első találkozón az apám legnagyobb problémája a megélhetése volt. A Rebbe nemcsak megválaszolta az összes kérdést, hanem alaposan végig is gondolta azokat. A kezébe temette a fejét, mélyen elgondolkozott, és amikor felemelte az arcát, látszódott, hogy az ujja nyomott hagyott a bőrén. Apám ilyen kérdésekkel állt elő: „Vegyek egy tisztítógépet? Érdemes ebbe befektetni?” És a Rebbe alaposan megfontolta ezeket a kérdéseket.
Ettől kezdve a Rebbe vált apám fő tanácsadójává. Azt hiszem, hogy ha a Rebbe annyi időt szánt volna mindenkire, mint a szüleimre, akkor sohasem ért volna a dolog végére. De bizonyára érezte, hogy a szüleimnek szüksége van a figyelmére, és ki is érdemelték azt, hiszen annyi mindenen mentek keresztül. Segítette őket, hogy lépésről lépésre képesek legyenek feldolgozni a traumákat és elkezdjenek normális életet élni.
Otthonunkban semmi sem történt ezentúl a Rebbe tájékoztatása és megkérdezése nélkül. Emlékszem, ahogy apám a telefon mellett ült és várta, hogy megcsörrenjen. Abban az időben az emberek még egészen másképpen használták a telefont. Egy távolsági hívás igazi különlegességnek számított. Apám a készülék mellett ült, és várta, hogy a Rebbe visszahívja és választ adjon valamilyen fontos kérdésére.
Egyszer apám két fiatal unokaöccsével akart üzleti vállalkozásba fogni, de a Rebbe nemet mondott. Apám fiaiként szerette ezt a két fiút, mert a nővére gyermekei voltak, aki nem élte túl a háborút. Amikor a Rebbe közölte apámmal, hogy nem támogatja az ötletét, apám nyilván rendkívül csalódott volt. A döntés okát természetesen nem kérdezte meg, de a Rebbe megérezte a kimondatlan gondolatot, így magyarázatot adott. A magyarázata Salamon bölcsességével vetekedett. Ahogy később kiderült, ha apám nem fogadta volna meg a tanácsot, az súlyos következményekkel járt volna.
A Rebbe azt sem javasolta apámnak, hogy New Yorkba költözzön. Apám ott akart élni, vallásos zsidók között, mert Worcesterben ő volt az egyetlen vallásos zsidó. Ő volt az egyetlen a városban, aki bezárta az üzletét szombaton. Tízezer zsidó lakott a városban, de ő volt az egyetlen, aki így tett. Apám nem érezte jól magát, mint a város egyetlen szombattartó zsidója, ezért újra és újra azt kérte a Rebbétől, hogy engedje New Yorkba költözni. A Rebbe azonban mindig így felelt: „Nem. Mindenkinek megvan a maga helye. A tiéd pedig a massachusettsi Worcesterben van.”
Egyértelmű, hogy apám küldetése az volt az életben, hogy megmutassa: attól, hogy valaki Worcesterben él és üzlete van, még lehet Tóra-hű zsidó.
Emlékszem, hogy amikor a Rebbe elhunyt, apám így szólt jiddisül: „Sz’iz nistu vemen cu
fréjgn, sz’iz nistu vemen cu fréjgn… – Nincs kit megkérdezni, nincs kit megkérdezni…” Olyan volt, mintha azt mondaná: „Tanácsot akarok kérni apámtól, de nem tudok. Már nincs közöttünk.”
Apám rettenetesen összetört. Óriási veszteség érte, ahogy mindannyiunkat.
Shmuel Levin
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 42. szám – 2018. július 8.
