A New York-i Queensben születtem, és lubavicsi oktatási intézményekben tanultam. A gimnázium befejezése után, 1956-ban megkérdeztem a Rebbét, hogy hol folytassam a tanulmányaimat, és ő a montreali Chábád jesivát ajánlotta. Apám azonban nem támogatta, hogy továbbra is Tórát tanuljak, inkább annak örült volna, ha neki segítek az üzletben. Egy kis hentesüzlete volt, és nem volt pénze arra, hogy munkatársat alkalmazzon, így valóban nagy szüksége volt rám.
Apám nem tudta, mitévő legyen, így elment a Rebbéhez. A találkozó után egészen másképpen látta a dolgokat. Azt mondta, hogy kifejezetten örülne, ha Montrealba mennék tanulni!
Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért változtatta meg a véleményét, elmesélte a Rebbével folytatott beszélgetését:
– Megengedné a fiának, hogy Montrealban folytassa a tóratanulást?
– Nem szívesen tenném, mert ha a fiam távol lenne a háztól, nem tudná teljesíteni a szülői tisztelet parancsát.
– Nos, ha arra utasítaná a fiát, hogy menjen Montrealba tanulni, és ő engedelmeskedne, akkor teljesítené az Ön irányában a tisztelet parancsolatát.
– Ha a Rebbe így látja, hogy tudnék ellent mondani?
Így történt tehát, hogy végül a montreali jesivában kezdtem tanulni, és összesen hét éven keresztül maradtam ott. Az alatt az idő alatt sokat leveleztem a Rebbével, minden ügyben tőle kértem tanácsot. Emlékszem, egyszer azt kérdeztem, hogy mit tegyek akkor, amikor zavaró gondolatokkal telik meg a fejem tanulás közben. A Rebbe így felelt: „Köztudott, hogy egy kis fény sok sötétséget képes elűzni. Ha tehát odafigyel arra, hogy teljesen elmerüljön a tóratanulásban, beleértve a Talmudot és a Tánját is, és fejből megtanul fejezeteket, akkor felszabadul az elméje”.
Egy másik alkalommal azt kérdeztem, hogy helyénvaló-e, ha a jótetteimet személyes érdek is motiválja. Ezt válaszolta: „Emlékezzen arra, hogy a jécer hárá, a rossz ösztön azzal próbálja rávenni arra, hogy ne tegyen meg jó cselekedeteket, hogy elhiteti Önnel, hogy önzetlenség helyett személyes érdekek vezetik. Ezzel képes megakadályozni mindenben. Így ne feledje, amit bölcseink mondanak: ’Tegyél jót, még akkor is, ha ezt nem Istenért teszed, mert ez az út vezet ahhoz, hogy végül Istenért tedd meg azokat’. Próbálja meg fejleszteni önmagát, de addig se tartsa vissza a jó cselekedetek gyakorlásától az, hogy azokat nem a megfelelő intencióval teszi”.
Egyszer magával a hittel kapcsolatban merült fel kételyem, és ezt egy személyes találkozó alkalmával osztottam meg a Rebbével. Ezt mondta: „Miután kilép az irodámból, menjen le a lépcsőn, és beszéljen az idős orosz haszidokkal arról, hogy min mentek keresztül. Meg fogja látni, hogy a rengeteg szenvedés és megpróbáltatás ellenére egyáltalán nem rendült meg a hitük. Ez erőt fog adni, hogy felülkerekedjen a kétségeken.”
1964-ben megházasodtam, és a Rebbe Tunéziába küldött minket tanítani. Bár nem éreztem magam késznek a küldetésre, az apósom, Saadia Liberow rabbi, aki Marokkóban szolgált, mellettem állt. Elmondta, hogy amikor először utazott az állomáshelyére, a Rebbe ezt kérdezte tőle: „Mit visz magával Észak-Afrikába? A marokkói szfárádi zsidók istenfélő emberek. Mit tud ajánlani a számukra?” A Rebbe ezután válaszolta a saját kérdésére: „Melegséget és megértést ajánlhat nekik. Megmutathatja nekik, hogy mi az a haszid elhivatottság. Így válhat sikeressé.”
Elhatároztam, hogy a legjobb tudásom szerint követem ezt a tanácsot. Az utazás napján ellátogattam a Rebbéhez, aki áldásokkal halmozott el az úttal és a küldetésünkkel kapcsolatban. A repülőtérre még egy csapat jesivabóchert is kiküldött, hogy elbúcsúztassanak minket. Még mindig előttem van az a kép, ahogy a Rebbe a lubavicsi főhadiszállás lépcsőjén áll, és a tekintetével kísér minket. Hátrafordultam, és láttam, ahogy a lépcsőn álló Rebbe kabátja szélét lengeti a szél. Ezt sohasem fogom elfelejteni.
Miután berendezkedtünk, hetente tudósítottam a Rebbét az általunk alapított iskola működéséről, ő pedig biztató leveleket küldött. Két évvel az után, hogy Tunéziába költöztünk, kitört a hat-napos háború, és a helyi katonaságot mozgósították Izrael ellen. Nehéz idők voltak ezek a tunéziai zsidóknak, köztük nekem is, mivel megtudtam, hogy kémkedéssel gyanúsítanak. Megkérdeztem a Rebbét, hogy mit tegyek, aki azt javasolta, hogy beszéljek Binyomin Gorodetzky rabbival, aki a francia, marokkói és tunéziai Chábád intézmények igazgatója volt. Ő azt tanácsolta, hogy a lehető leghamarabb hagyjuk el az országot, így gyorsan repülőre szálltunk, és visszatértünk New Yorkba. Ezt követően a Rebbe a kanadai Quebecbe küldött minket, és így már közel ötven éve a quebeci lubavicsi közösséget erősítjük.
Áldottnak érzem magam, mert a Rebbe útmutatásai segítettek át az élet különböző megpróbáltatásain. A Rebbe mindig talált időt arra, hogy a kérdéseimmel és a problémáimmal foglalkozzon.
Simcha Zirkind rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 18. szám – 2019. január 10.
