Amikor 21 évesen végeztem a Yeshiva University-n, elhatároztam, hogy néhány barátommal együtt Izraelben töltök egy évet, és Tórát fogok tanulni a Hár Ecion jesivában.
Indulás előtt ellátogattam a Rebbéhez, hogy az áldását kérjem és megkérdezzem, hogy milyen karriert javasol a számomra. Meglehetősen érdekelt a pszichológia, a bátyám is azt tanulta, de a zsidó oktatás is foglalkoztatott, mert nagyon szerettem gyerekeket tanítani és elég sikeres is voltam e területen az egyetemi évek alatt.
Korán érkeztem a Rebbéhez – ez 1974 nyarán történt –, hogy legyen még időm a találkozó előtt zsoltárokat olvasni a Chábád zsinagógában. Igen komolyan vettem a Rebbével való találkozást. Miközben ott ültem, eszembe jutottak a XV. századi cfáti kabalistáról, Jicchák Luria rabbiról szóló történetek, aki az emberek homlokáról le tudta olvasni a különböző jó és rossz tetteiket. Arra gondoltam, hogy talán a Rebbe is képes erre, ezért remegni kezdtem. Percekig abba sem bírtam hagyni a remegést. Ekkor ezt gondoltam: „Miért érdekel annyira, hogy a Rebbe mit fog gondolni rólam? Miért nem az érdekel, hogy Isten mit gondol rólam? Nem az lenne inkább fontos?”
Biztos vagyok benne, hogy a Rebbe jelenlétének köszönhetem, hogy eljutottam erre a felismerésre. Hálás vagyok neki, amiért istenfélelmet ültetetett belém akkor.
Amikor beléptem a Rebbéhez, a pályaválasztásról beszéltem vele. Megkérdeztem, hogy a pszichológia, vagy az oktatás mellett döntsek-e.
Ő határozottan az oktatást javasolta. Azt mondta, hogy egy pszichológus általában különféle lelki betegségekkel foglalkozik, egy tanár viszont képes megelőzni a lelki betegségek kialakulását. Különösen egy zsidó tanár, aki egészséges életre neveli a gyermekeket, a Tóra útjára, mely az élet fája. Ez volt a Rebbe álláspontja, de rugalmasnak mutatkozott. Nem utasított semmire, egyszerűen elmondta a véleményét és tanácsot adott.
Végül úgy alakult, hogy nem követtem a tanácsát. Pszichológus lettem és, reményeim szerint, segíteni tudtam a pácienseimnek, de sokszor gondolok arra, hogy talán jobb lett volna, ha a Rebbe útmutatását követem, és a zsidó oktatásban helyezkedem el. A Rebbe talán tudta, hogy mennyire a szívemre veszem a pácienseim problémáit, és tanárként feltehetően boldogabb lettem volna. Manapság azonban igyekszem orvosolni ezt a helyzetet: a feleségemmel elindítottunk egy nevelési tanácsadói projektet, mely a pszichológia eszközeivel segíti a szülőket a gyereknevelésben.
Úgy alakult, hogy nem tudtam a tervezett időben útra kelni. Apám szívrohamot kapott, és hat hónapig nem tudtam elutazni, mert segítenem kellett anyámnak az ápolásban. Később elutaztam, és másfél éven keresztül Tórát tanultam Izraelben.
Ebben az időszakban jegyeztem el a feleségemet. Amikor azonban elújságoltam a rabbimnak az eljegyzésünket, ő közölte, hogy a neveink számértékét kalkulálva arra jutott, hogy nem biztos, hogy boldog családi élet várna ránk. A rabbi azt tanácsolta, hogy valamelyikünk vegyen fel még egy nevet, hogy ezzel megváltozzon a számérték.
Nagyon aggasztott a dolog, így amikor visszautaztam az Egyesült Államokba, elhatároztam, hogy ellátogatok hozzá. Amikor beléptem a Rebbéhez, az aggodalmam ki volt írva az arcomra. Nagyon nyugtalan voltam. Amikor azonban elmeséltem a történetet neki, ő csak mosolygott. Megkérdezte: – Hány neved van? – Egy. Mordecháj. – És hány neve van a menyasszonyodnak? – Kettő. Szima Eszter. – Csak nem gondolod, hogy igazságos lenne, ha neki három neve lenne, neked meg csak egy? Azt javaslom, hogy vegyél fel még egy nevet.”
Megkérdeztem, mely nevet tanácsolná, és elmondtam, hogy az izraeli rabbi szerint a Menásét vagy a Menáchemet válasszam. A Rebbe így felelt: „Nos, tulajdonképpen bármelyiket választhatod. Mindkettő jó és hatásos, tehát bármelyiket felveheted. Bármelyik jó lesz”.
A válasza, és az azt kísérő meleg mosoly minden szorongásomat eloszlatta. Visszamosolyogtam és élveztem a felém irányuló melegséget és támogatást.
Nem nevetett ki, hanem rendkívüli érzékenységgel kezelte az aggodalmamat és a szorongásomat, ami azonnal megkönnyítette a helyzetemet. Nem árulta el, hogy egyetértett-e, vagy sem az izraeli rabbival, aki ezt a furcsa kijelentést tette, bár azt gondolom, hogy nem. Ehelyett áldásokkal árasztott el, sikeres esküvőt, boldog életet, vidámságot, gyerekeket kívánt.
Rendkívül összetörve léptem be hozzá, és nagyon vidáman távoztam.
Amikor rá gondolok manapság, nagyon hiányolom. És rendkívül hálás vagyok, hogy az életem része lehetett. Különleges ember volt és nagyszerű vezető, akire nagy szükség lenne napjainkban is.
Mordechai Reich
