A negyvenes években Coney Islanden nevelkedtem és a Brighton Beachen működő jesivában tanultam. Mint oly sok New York-i abban az időben, a lubavicsi hászid Mendel Cunin is Coney Islanden töltötte a nyári szünidőt és a 33. utcai zsinagógában imádkozott, ahol apám volt a gábáj, azaz a templomszolga. Reb Cunin és apám idővel jó barátságba kerültek, és amikor apám felvetette neki, hogy egy komolyabb jesivát keres a számomra, ő így felelt: „Én tudom, hogy mi lenne a megfelelő intézmény: a Bedford Avenue-n működő Chábád jesiva”. Apám megfogadta a tanácsot, én pedig végigjártam a Chábád teljes iskolarendszerét, a mozgalom központjában, az Eastern Parkway 770-ben működő jesivát is beleértve. Még mielőtt megházasodtam volna, már egy brooklyni zsinagóga rabbija voltam, majd visszatértem Coney Islandre és az Anshei Poland közösség élére álltam. Emellett belefogtam az üzletelésbe is, és ehhez a Rebbe tanácsát kértem. […] egy autókölcsönző céget működtettem és a városházán vállaltam munkát mint egészségügyi ellátási ellenőr.
1967-ben, nem sokkal a hatnapos háborút követően, felkeresett Moshe Feller rabbi, a minnesotai Chábád vezetője és felajánlotta, hogy legyek a Duluth-ban működő zsinagóga rabbija. […] Amikor a Duluth-ba költözés előtt felkerestem a Rebbét, azt mondta, hogy egy tisztelettudó közösséget veszek át, ahol spirituális forradalmat kell csinálnom. A hászid szólást alkalmazta: Tedd a helyet Izrael földjévé. Mivel tudtam, hogy az ottaniak meglehetősen távol élnek Izrael földjétől, azaz a zsidó hagyományoktól, tanácstalan voltam, hogy miként teljesíthetném e kérést.
A duluth-i zsidók nem sokat tudtak az örökségükről. A nagyapáik, akik Európából vándoroltak be, még zsidó nevelésben részesültek, de a második-harmadik nemzedék már nem sokat tudott, hiszen nem működött zsidó iskola a városban. A Rebbe, mintha olvasott volna a gondolataimban, így folytatta: „Legalább hozza őket közelebb Izrael földjéhez”.
Az első dolgunk az volt, hogy vasárnapi zsidó iskolát hoztunk létre Duluth-ban, ahol mintegy négyszáz családot számlált a zsidó közösség. Emellett bejártam a kórházba, hogy a zsidó betegeket látogassam, indítottam egy rádióműsort a helyi csatornán, az ünnepek előtt pedig a tévében is szerepeltem. Később kineveztek a Minnesota állam emberjogi és lakhatási bizottságának tagjává is, tehát volt mivel foglalkoznom.
Egy év elteltével azonban nem tudtam eldönteni, hogy maradjak-e, mert a New York-i munkahelyemen egy évnyi fizetett szabadságot vettem ki, amit nem hosszabbítottak volna meg. A Rebbe azonban megoldotta a problémát: „Az Örökkévaló örül annak, hogy ott van. Folytassa, amit elkezdett”. Így tehát még négy évig maradtam Duluth-ban, majd a Rebbe áldásával fejeztem be a munkámat.
1970-ben a Fehér Házban gyermekügyi konferenciát rendeztek. Mivel a Chábád mozgalom élen járt az oktatás fejlesztésében, én is meghívást kaptam, néhány további lubavicsival együtt. A Rebbe támogatta a részvételünket és azt üzente, hogy „hódítsuk meg együtt a konferenciát”.
A konferencián különböző panelekben folyt a tanácskozás, és a közös cél az oktatás színvonalának emelése volt. A lubavicsi résztvevők minden reggel egyeztettek a Rebbe titkárságával, hogy miként közvetítsék a zsidó álláspontot a különböző témakörökben. Szó volt az oktatói etikáról, a tanárok nevelési szerepéről és az istenhit megjelenítésének lehetőségeiről. Néhány évvel korábban tiltotta meg a bíróság, hogy az iskolákban ökumenikus imával kezdjék a napot. Mi azt próbáltuk elérni, hogy ezt visszaállítsák, bár a későbbiekben a Rebbe inkább azt szorgalmazta, hogy egy perc csöndet vezessenek be minden tanítási nap elején.
A konferencia végén Washingtonból New Yorkba utaztunk, és éppen akkor érkeztünk meg, amikor a Rebbe elkezdte a lubavicsi ünnep, kiszlév 19. tiszteletére rendezett hászid összejövetelt. Amint beléptünk, a Rebbe felém intett, hogy mondjak lechájimot. Először nem akartam elhinni, hogy valóban nekem int, de azután fennhangon kiáltottam el magam: „Lechájim! Adja Isten, hogy megengedjék a gyerekeknek, hogy az Örökkévaló nevét említsék az iskolákban!”. A Rebbe erre így felelt: „Valóban ezt a döntést hozták a konferencián? És komolyan is gondolták?” Amikor azt mondtam, hogy igen, ő elégedetten válaszolt: „Ez valóban nagyszerű”.
Noach Bernstein
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 52. szám – 2024. szeptember 5.
