Apám, Shabsi Katz rabbi Litvániában született, egy lubavicsi családban. Még kisgyermekkorában Dél-Afrikába vándoroltak, és Johannesburgban telepedtek le. A jesivát már Londonban végezte és ott szerezte meg a rabbivégzettséget. Ezt követően hazatért, megházasodott és a főváros, Pretoria rabbija lett. Ez 1954-ben történt. 1991-ben bekövetkezett haláláig megtartotta ezt a pozíciót.
Bár brit rabbinikus oktatásban részesült, lubavicsi gyökerei miatt jó barátságot alakított ki a világutazó Yosef Wineberg rabbival, aki meggyőzte, hogy találkozzon a Rebbével. Az első találkozón nagyon mély benyomást tett rá a Rebbe, így a későbbiekben még sokszor elutazott hozzá, hogy a tanácsát kérje olyan fontos ügyekben, mint például az apartheid.
Az első találkozóra édesanyám is elkísérte. Később mindkettőjük sokszor felidézte azokat a pillanatokat. Apám elsősorban azt tudakolta, hogy a feszült dél-afrikai helyzet miatt nem lenne-e tanácsos elhagyni az országot. A Rebbe elmondta, hogy jól ismeri Dél-Afrika problémáit. „Zsidóként tudjuk, hogy milyen egy olyan rendszerben élni, mely másodosztályú állampolgárként kezel minket. Sohasem lehetünk elnézőek egy ilyen rendszerrel szemben” – mondta.
A Rebbe elismerően nyilatkozott Helen Susmanról, az apartheid ellen küzdő, zsidó parlamenti képviselőről, még a beszédeiből is idézett. Azt mondta, hogy büszkék lehetünk arra, hogy egy ilyen ember képvisel minket, mert ez a zsidóság útja. A szüleim elképedve hallgatták, hogy a Rebbe mennyire jól ismeri a dél-afrikai helyzetet és politikát.
Azt azonban ellenezte, hogy apám is kivegye a részét a küzdelemből. „Önnek megvannak a maga problémái a közösségen belül … kábítószer-használat … eltévelyedő gyerekek, asszimiláció, vegyes házasságok. Közösségi rabbiként ezekre kell koncentrálnia. Először a saját házában oltsa el a tüzet, utána rohanjon csak a szomszédhoz” – mondta.
Emellett a Rebbe azt is tanácsolta, hogy ne hagyja el az országot. „Önnek maradnia kell. Jó összeköttetései vannak a kormánnyal, használja ezt arra, hogy a közösség helyzetén javítson. Az a feladata, hogy erősítse a zsidóságot Pretoriában, így tehát ott kell maradnia. Ott kell példát mutatnia. A katonai tapasztalataimat a tengerészetnél szereztem, ezért tudom, hogy a kapitány hagyja el utolsóként a fedélzetet. Neki kell mindenkiről gondoskodnia. Ez az ön feladata és ezért ott kell maradnia”.
Amikor a találkozó a végéhez közeledett, a Rebbe megkérdezte apámat: „Hallgatni fog rám?” Apám így felelt: „Én a gyalogságnál szereztem katonai tapasztalatot és tudom, hogy ha egy közlegény a tábornok elé járul és parancsot kap, akkor teljesíti azt. Eljöttem a tábornokom elé, megkaptam a parancsot és tudom, hogy mit kell tennem”.
A Rebbe nem ezt a választ várta. „Ennek nem így kellene lennie. Nem azért kellene így tennie, mert én azt mondtam… A saját meggyőződése miatt, szeretettel kell cselekednie” – mondta a Rebbe, és a találkozó véget ért.
Apám három évvel később találkozott újra a Rebbével. Ahogy belépett az ajtón, a Rebbe a következővel fogadta: „Még mindig Pretoriában van?” „Igen” –felelte apám. „A saját meggyőződéséből és szeretettel?” – kérdezte a Rebbe. „Igen” – hangzott a válasz.
Én időközben jogot kezdtem tanulni, de apám – a Rebbe biztatására – meggyőzött arról, hogy jesivában tanuljak. Végül rabbiképesítést szereztem és Johannseburgban lettem Chábád-küldött. Bár személyesen sohasem találkoztam a Rebbével, gyakran írtam neki levelet, és nagy befolyást gyakorolt az életemre.
A legmegrázóbb történet azzal az áldásával kapcsolatos, melyet az életveszélyben lévő feleségemnek adott. 1987-ben, nem sokkal Ros hásáná előtt a feleségem, Messody, életet adott harmadik gyermekünknek. Egy héttel később komplikációk léptek fel. Erősen vérezni kezdett, kórházba vitték és kritikus állapotba került. Az orvosok nem bíztak a felépülésében.
A háziorvosunk, Dr. Rodney Unterslak azt mondta, hogy hívjuk fel a Rebbét és azonnal kérjük az áldását. Ő már látta, hogy milyen súlyos a helyzet, én viszont még nem. Megpróbáltam elérni a Rebbét, de nem sikerült. Végül a Rebbe egy bizalmasa, J. J. Hecht rabbi kapcsolatba tudott lépni vele, amikor éppen az apósa, az előző rebbe sírjához indult. A Rebbe azonnal az áldását adta a „teljes és gyors gyógyuláshoz”. Eközben én várakoztam és zsoltárokat mondtam.
Egyszer csak megjelent a műtőorvos, teljes védőfelszerelésben. Hozzám lépett és így szólt: „Nem tudom, hogy mit olvasott ki abból a könyvből és azt sem, hogy kit hívott fel telefonon, de néhány perce drámai változás állt be a felesége állapotában, és sikerült megmentenünk. Most már fel fog épülni.”
Egyszerre sírtam és nevettem. Kiderült, hogy a feleségem éppen akkor lett jobban, amikor a Rebbe megáldotta. Valóban teljesen felépült és még több gyermeknek adott életet.
Néhány nappal később felhívta apámat egy barátja, Yosef Wineberg rabbi, és a feleségem hogyléte felől érdeklődött. Apám mondta, hogy már jobban van, de csodálkozott, hogy a barátja értesült az esetről. Wineberg rabbi felvilágosította: „Ha hiszed, ha nem, a Rebbe így szólt hozzám: „Hívja fel Katz rabbit Pretoriában, és kérdezze meg, hogy érzi magát a menye. A választ tudassa velem.”
Elámultam, amikor meghallottam ezt. Bár a Rebbe rendkívül elfoglalt volt, képes volt időt szakítani arra, hogy egy Dél-Afrikában lévő nő hogyléte felől érdeklődjön. Számomra ez felfoghatatlan volt!
Michoel Katz rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 46. szám – 2020. augusztus 13.
