A harmincas években az előző Rebbe, Joszef Jicchák Schneer-son rabbi Lengyelországban élt. Mivel az oroszországi üldöztetések miatt megrendült az egészségi állapota, időről időre felkeresett egy párizsi klinikát. Olyankor a szombatokat mindig a szüleimnél, Yankel és Baila Laxnál töltötte.
A lakásunk a Boulevard Saint Denisen volt, közel a gyémánt- és szőrmekereskedők zsinagógájához, mert apám is ezzel foglalkozott. A reggeli ima után a Rebbe mindig egészen délutánig a zsinagógában maradt. Amikor hazaért, én segítettem neki levenni a táleszát, ami mindig nedves volt a könnyeitől. Valódi szent ember volt!
Emlékszem, amikor úgy húsz éves lehettem, meglátogatta a Rebbét a veje és utódja, Menáchem Mendel Schneerson rabbi. Abban az időben ő és a felesége, a Rebbe lánya, Chájá Muská rebecen is Párizsban élt, egy olyan negyedben, ahol nem laktak zsidók. Arrafelé sokkal alacsonyabbak voltak a lakbérek, mint a belvárosban, ráadásul így közelebb is volt az egyetemhez, ahol matematikát és mérnöki tudományokat tanult. Egyszer összefutottam vele a Sainte-Genevieve könyvtárban, ahol Európa legnagyobb judaika-gyűjteményét őrizték, köztük a Rámbám kéziratait is. Nyilván ezért találtam ott a Rebbét.
Közel ültem le a Rebbéhez, és nekiálltam görögből franciára fordítani egy könyvből. Hamar meguntam a munkát és arra gondoltam, hogy kitépem a szükséges lapot, és majd otthon folytatom a fordítást. A Rebbe épp rám nézett, amikor nekiláttam, és rosszallóan intett a fejével. Azonnal abbahagytam, amit elkezdtem.
Évekkel később meghalt a nagyapám, majd a bátyám is. Úszni ment a barátaival, és megfulladt. Amikor az előző Rebbe ezt meghallotta, azonnal elment apámhoz, hogy vigasztalja. Feltűnt neki, hogy nem vagyok otthon, és érdeklődött felőlem. Elmondták neki, hogy Stockholmba utaztam, hogy apámnak segítsek az üzleti ügyeiben. Erre ő azonnal felhívta a vejét és így szólt: „Gyorsan telefonálj Zuber rabbinak Stockholmba! Gondoskodjanak róla, hogy Berelnek ne kelljen sivát ülnie!”.
Yisroel Zuber rabbi volt a kóser mészáros Stockholmban. Megkérték, hogy ne informáljon a halálesetről és intézze el, hogy elhagyjam a várost a gyászidőszak idejére, nehogy valakitől meghalljam a rossz hírt. Aznap este, amikor megjelentem a zsinagógában, Zuber rabbi odajött hozzám és felajánlotta, hogy menjek velük Észak-Svédországba megnézni az északi fényeket. Elfogadtam a meghívását.
Bátyám haláláról csak akkor értesültem, amikor visszatértem Párizsba. A Rebbe megóvott attól, hogy az otthonomtól távol, egyedül kelljen egy hétig sivát ülnöm.
A Rebbe 1938-ban látogatott el hozzánk utoljára. A búcsúzáskor apámmal kikísértük a vasútállomásra. Indulás előtt a Rebbe így szólt hozzám: „A büszkeség általában negatív tulajdonság. Ön azonban joggal lehet büszke arra, hogy Yankel Lax fia, ezt ne feledje”. A Rebbe szavai örökre velem maradtak.
Amikor 1939-ben kitört a háború, a leendő Rebbe még Párizsban volt. Eljött apámhoz és azt mondta: „Reb Yankel, az apósom azt akarja, hogy menjek Amerikába. Tudom, mi vár rám ott, és még nem vagyok rá kész”. „Mennyi pénzre lenne szüksége?” – kérdezte apám. „Nem pénzt kérni jöttem” – felelte a Rebbe. „Az apósa jó tanácsokkal tudja ellátni, én pedig pénzzel tudok segíteni. Mennyire lenne szüksége?” A Rebbe végül beleegyezett az anyagi segítségbe.
A Rebbe 1941-ben érkezett Amerikába, és mindent megtett, hogy visszafizesse apámnak a pénzt, illetve, hogy ki tudja menekíteni Párizsból. Apám azonban már bujkált akkoriban, ezért a Rebbe nem tudott vele kapcsolatba lépni. Végül elfogták és Auschwitzba deportálták. A család többi része túlélte a háborút.
1947-ben anyámmal Amerikába utaztunk, és természetesen meglátogattuk az előző Rebbét. Akkor már nagyon beteg volt és csak anyámat engedték be hozzá. A leendő Rebbe szólt, hogy ki érkezett, mire a Rebbe így felelt: „Ó, a férjét jól ismerem. Ő volt a mi Reb Yankelünk”.
Ezt követően több mint 30 évvel később utaztam ismét New Yorkba, üzleti ügyben. Mielőtt hazatértem volna, még elmentem a Chábád központjába, az esti imára. Az ima után a Rebbe rám mutatott és megkért valakit, hogy közölje velem: szeretne néhány szót váltani.
A Rebbe melegen üdvözölt. Tudta, hogy anyám már nem él, és a nővéreimről kérdezgetett. Mindegyikük nevére emlékezett, sőt még a gyerekeik nevére is! Ez ámulatba ejtett, ahogy az is, hogy annyi év után azonnal felismert. 1980-at írtunk és 1947-ben találkoztunk utoljára. Külsőre rengeteget változtam, de ő felismert!
Berel (Bernard) Lax
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 40. szám – 2019. június 17.
