Frunzében születtem, a mai Kirgizisztán területén. Szerencsém volt, mert egy nagyszerű család tagja lehettem. Anyai nagyapám, Reb Mendel Schneerson Reb Boruch Schneur testvére volt. Reb Boruch pedig a Rebbe nagyapja volt, tehát az én nagyapám és a Rebbe nagyapja testvérek voltak.
1937-ben az előző Rebbe, Joszef Jicchák Schneerson Párizsba küldte a nagybátyámat, Reb Zalman Schneersont. Mi tíz évvel később, 1947-ben követtük őt. Abban az időben rengeteg zsidó menekült élt Párizsban, köztük Chana rebbecen, a Rebbe édesanyja is, aki Oroszországból jutott el oda, és a mi otthonunkban lakott. A Rebbe, aki akkor még nem töltötte be ezt a pozíciót, és az előző rebbe veje volt, New Yorkból Párizsba utazott, hogy Amerikába kísérje édesanyját. Ekkor én két éves voltam, és a Rebbe térdén ülve a kedvenc dalomat énekeltem.
1954-ben, hét évvel később New Yorkba utaztunk, hogy részt vegyünk a Rebbe audienciáján. Amikor meglátott, rögtön így szólt: „Gyermekem, emlékszel rám? Én emlékszem rád! Még mindig énekled azt a dalt?” Ennyi idő után még emlékezett erre…
Még egy dologra emlékszem ebből a találkozásból: édesanyám áldást kért a Rebbétől egy beteg párizsi asszony számára, de a Rebbe nem reagált a kérésére. Édesanyám azt gondolta, hogy a Rebbe talán nem hallotta, amit mondott, ezért megismételte. A Rebbe ekkor sem felelt. Az audencia után a család sokat beszélt erről az epizódról. Édesanyám azt kérdezte: „Miért nem felelt?”. Bátyám így szólt: „Ez volt a válasza. Nem válaszolt, és ez is egy válasz.” A beteg asszony nem sokkal később meghalt.
Ezt követően a családunk Montreálba költözött. Kilencedikes koromig én is ott laktam, majd New Yorkba mentem tanulni egy Bész Jákov iskolába. Az esküvőm után a közeli New Havenbe költöztünk, Connecticut álamba. Ebben az időben gyakran mentem audienciára a Rebbéhez, és mindig a tőlem telhető legjobb módon felkészültem. Egyszer azonban még a szokásosnál is nagyobb figyelmet fordítottam az előkészületekre. A mai napig emlékszem, hogy milyen ruhában voltam és milyen sminket használtam. Amikor beléptem a Rebbe szobájába, így szólt: „Miért vagy ilyen sápadt?” Nem értettem, miért kérdezi, mert erős sminket viseltem, de így folytatta: „Talán valamilyen probléma van a véreddel.”
A következő nap vérvizsgálatra mentem, ahol kiderült, hogy anémiám van. A Rebbe keresztüllátott a sminkemen, ahogy általában mindenen keresztüllátott.
1967-ben részt vettem a Chábád nőszervezetének, a N’shei Chabadnak a konferenciáján, Detroitban. A rendezvény végeztével húsz másik zsidó asszonnyal a repülőtérre mentünk, ahol közölték, hogy a hóvihar miatt törölték a járatunkat. Ekkor gyorsan egy nyilvános telefonfülkéhez rohantunk – ekkor még nem voltak mobiltelefonok –, és felhívtuk a New York-i Chábád főhadiszállást, hogy megkérdezzük a Rebbétől, mitévők legyünk. Csoportunk vezetője, Miriam Popack beszélt a Rebbe titkárával, Binyomin Klein rabbival, és elmondta, hogy elakadtunk Detroitban. Azt mondta, hogy várakozzunk egy percet, majd így szólt: „A Rebbe nem érti, hogy mit jelent az „elakadni” kifejezés.” Miriam elkezdte elmagyarázni a szó jelentését, miközben dobálta az pénzt a telefonba. A titkár ezt mondta: „A Rebbe tudja, hogy mit jelent az, hogy ’elakadni’. A Rebbe azt akarja mondani, hogy egy zsidó sohasem akad el.”
Megértettük az üzenetet, és akcióba léptünk. Körbejártuk a repülőteret és szombati gyertyákat osztogattunk. Vannak olyan zsidó asszonyok Amerikában, akik azért gyújtanak minden héten szombati gyertyákat, mert mi ’elakadtunk’ Detroitban. A Rebbe véleménye szerint nem létezett olyan, hogy valaki ’elakad’. Ahol vagy, az az a hely, ahol lenned kell.
1968-ban rubeolás lettem, és ennek eredményeként a fiam, Ávremi, akivel akkor épp várandós voltam, siketen született, amit nagyon nehezen dolgoztam fel. Ebben az időszakban New Haven zsidó iskolájában tanítottam negyedik osztályosokat. Az egyik tanítványom, bizonyos Eddie, szinte az őrületbe kergetett: ahogy beléptem a terembe, azonnal dobálni kezdett, és mindent megtett annak érdekében, hogy engem zavarjon. Remegő kézzel mentem haza. Arra gondoltam, hogy mindez azért történik, mert Ávremit otthon hagytam. Talán jobb lenne, ha nem tanítanék tovább, hanem a gyermekem mellett lennék? Mardosott a szégyen, de nem tudtam, mit kellene tennem, így levelet írtam a Rebbének, hogy tanácsot kérjek tőle. Elmeséltem az Eddie-vel kapcsolatos problémáimat, és megkérdeztem, hogy nem kellene-e otthon maradnom Ávremivel. Klein rabbin keresztül kaptam meg a meglehetősen furcsa választ: „Azt mondja a Rebbe, hogy keress magadnak egy külső elfoglaltságot”. „Nem ezt kérdeztem. A kérdésem pontosan ennek az ellenkezőjére vonatkozott.”- mondtam. „Te vagy Mirjám Feige bát Jehudit?”- kérdezte. „Igen”- feleltem. „Nos, akkor ez a Rebbe válasza a számodra.”- jelentette ki. Úgy tettem le a telefont, hogy nem tudtam, mihez kezdjek ezzel a tanáccsal. Aztán hirtelen megértettem: ha Ávremivel töltöm minden időmet, könnyedén Eddie válhat belőle.
Abban az évben indítottam el a New Haven-i N’shei Chabad csoportot. Pontosan erre volt szükségem – ahogyan a Rebbe ezt olyan bizonyossággal tudta. Mert a Rebbe jobban ismert engem, mint én önmagamat.
Miryam Swerdlov
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 7. szám – 2017. november 2.
