1950-ben születtem Brownsville-ben, a Chábád központjának otthont adó Crown Heights negyed tőszomszédságában. A szüleim, akik mindketten holokauszttúlélők voltak, nehezen tudták előteremteni a megélhetésünkre valót, ezért már egészen fiatalon én is munkát vállaltam az iskola után, hogy legyen pénzem játékokra, édességre, biciklire vagy mondjuk egy öltönyre.
Az egyik ilyen munka az árukihordás volt. Egy babakocsiba pakoltam a megrendelt árut, és házhoz vittem. Stillerman úr, a boltos, negyed dollárt fizetett minden út után, amihez még hozzájött a megrendelők által adott borravaló, általában tíz vagy húsz cent. Egy hét alatt öt dollárt is megkerestem, ami a hatvanas évek elején szép összegnek számított, hiszen húsz dollárért már egy öltönyt lehetett vásárolni.
A Stillerman-féle üzlet állandó kuncsaftjai közé tartozott Chana rebecen, a Rebbe édesanyja. Egyszer, amikor neki szállítottam ki a megrendelt árut, a Rebbe nyitott ajtót. Rám nézett és megkérdezte, hogy mit hoztam. „A megrendelt árut… Az élelmiszerüzletből” – feleltem. Amíg becipeltem a dobozokat, melyekből volt jó néhány, észrevettem, hogy a Rebbe levette a kapotéjét, a hosszú, fekete kabátját, és nekiállt kipakolni az árucikkeket. Nála volt az édesanyja által írt hosszú bevásárlólista, s miután látta, hogy minden rendben megérkezett, mindent a helyére rakott.
Amikor végeztem a munkával, a Rebbe egy tízdollárost adott borravalónak. Egészen elképedve hagytam el a házat, mert még sohasem kaptam senkitől ennyi pénzt.
Amikor kiértem az utcára, egy csoport hászid gyűlt körém. „Kaptál borravalót a Rebbétől?” – tudakolták. Mondtam, hogy kaptam, és meg is mutattam nekik a bankót. Az egyik hászid erre így szólt: „Mi lenne, ha elcserélnéd velünk ezt a tízdollárost egy húszdollárosra?”
Számomra ez úgy hangzott, mint az évszázad üzlete. Általában egy hónapba is beletelik, mire megkeresek húsz dollárt! Izgatottan rohantam haza és mindenről beszámoltam az édesanyámnak. Ezután fogtuk magunkat, és elmentünk a Flamm ruhaüzletbe, hogy megvegyük azt az öltönyt, amire már olyan régóta vágytam.
Amikor apám hazaért a munkából és meglátta az öltönyt, azt hitte, megütöttük a lottófőnyereményt. Elmondtam neki az egész történetet, a Rebbe borravalójától, az üzletelő hászidokig, ő azonban – bár nem volt lubavicsi hászid – nem volt elragadtatva a hallottaktól.
Két héttel később apám magával vitt a Rebbe fárbrengenjére. Ahogy az ünnepek végeztével szokásban volt, a Rebbe bort osztogatott a serlegéből a sorban álló megjelenteknek. Amikor sorra kerültünk, apám megkérdezte a Rebbét: „Emlékszik a fiamra, Avraham Yitzchakra?” A Rebbe elmosolyodott, és így felelt: „Természetesen. Ő szállította ki az árut az édesanyámnak”. Apám ekkor elmondta, hogy mint fiatal gyerek, nem fogtam fel a Rebbe ajándékának valódi értékét, és ezért eladtam az utcán húsz dollárért. Én egy kicsit elszégyelltem magam, de a Rebbe csak mosolygott, mert szórakoztatónak találta a történetet.
Az elkövetkező hónapokban többször szállítottam ki árut a rebecennek, de a Rebbét sohasem találtam ott. Egy nap azonban ismét ő állt az ajtóban. „Avraham Yitzchak, mit hoztál nekünk?” – köszöntött.
Ahogy korábban, most is ő pakolta el a becipelt árut, és megint egy tízdolláros bankjegyet adott borravalónak. „Ezt tedd zsebre és tartsd meg magadnak” – mondta. Ezután elővett még egy tízdollárost és így szólt: „Ez pedig nyugodtan add el a hászidoknak odakint”.
A Rebbe nagyon érzékeny és különleges memóriával megáldott ember volt. Bár nem tartoztam a hászidjai közé és csak egy egyszerű kifutófiú voltam, emlékezett a nevemre, és mindent megtett, hogy különlegesnek érezzem magam. Erre mindig emlékezni fogok.
Avraham Yitzchak Kiss
Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 35. szám – 2020. május 27.
