Egy sikeres konferencia

Dél-Afrikában élek, ahol 1964-óta biztosításokkal foglalkozom. Itt kerültem kapcsolatba a Chábád mozgalommal is. Ré­geb­ben nem voltam vallásos, de a zsidóság fontos volt a számomra. Amikor 1976-ban megházasodtam, a feleségemmel el­döntöttük, hogy kóser háztartást fogunk vezetni.

A Rebbével először 1977-ben találkoztam. New Yorkba kellett utaznom, mert a biztosító cég, ahol alkalmaztak, ott tartott konferenciát. A cégnél főleg zsidók dolgoztak, de egyikük sem volt vallásos. A konferencia a peszáchot megelőző szombaton kezdődött.

Egy ideig részt vettem a konferencián, de aztán ott hagytam őket, és elmentem Brooklynba, hogy lássam a Rebbét. Abban az időben felmerült a lehetősége, hogy eladják a céget. Mint a legtöbb alkalmazottat, engem is nyugtalanított, hogy mi lesz, ha ez bekövetkezik. Maradjak, vagy mondjak fel? Ezt akartam megkérdezni a Rebbétől.

Korábban még sohasem találkoztam a Rebbével, ezért várakozás közben meglehetősen ideges voltam. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, és hogyan végződik majd a találkozás. Leírtam a kérdéseimet, és átadtam a Rebbe titkárának. Az idegességem csak tovább fokozódott, miután meghallgattam az utasításait: „Sok ember várakozik. Adja át a kérdéseit a Rebbének, és ne szóljon semmit! A Rebbe majd válaszol neked. Ne rabolja az idejét, csak akkor mondjon bármit, ha a Rebbe rákérdez valamire!”

Amikor beléptem, a Rebbe rám nézett azzal a tiszta, kék szemével, én pedig megdermedve álltam. Azután láttam, hogy benyúl az íróasztalán lévő levélhalomba, és kihúzza az enyémet a halom közepéről. Honnan tudta, hogy melyik volt az enyém?! Még a nevemet sem tudta, és nem is látott sohasem korábban! Ettől teljesen elképedtem.

A levelemben azt kérdeztem, hogy a cég eladása esetén ott maradjak-e, és ha nem, akkor továbbra is a biztosítási üzletágban keressek-e munkát. Azt is megkérdeztem, hogy maradjak-e Dél-Afrikában – abban az időben elég bizonytalan volt a helyzet az apartheid miatt.

A Rebbe elkezdte megválaszolni a kérdéseimet, az utolsótól az elsőig. Így szólt: „Azzal kapcsolatban, hogy az országban maradjon-e, keresse fel a közössége rabbiját. A biztosítási üzlettel kapcsolatban jobban teszi, ha ezen a területen marad. Azzal kapcsolatban, hogy a cégnél maradjon-e, ha eladják, a válasz ott várja majd, ha visszatér Dél-Afrikába.”

Ez a válasz összezavart. Azt ajánlotta, hogy maradjak a biztosítási üzletben, és ez rendben is volt. Azt is mondta, hogy a legjobb, ha a rabbimat kérdezem meg, hogy maradjak-e Dél-Afrikában. Hallottam, hogy a Rebbe azt tanácsolta a küldötteinek, hogy ne féljenek az apartheid összeomlásától, mert az átmenet békés lesz. Azonban nem adott választ arra a kérdésemre, hogy maradjak-e a cégnél.

Később kiderült, hogy a válasz valóban önmagától megérkezik, ahogyan azt a Rebbe előre látta.

A konferencia peszáchkor ért véget, és mindenki hazarepült az ünnep alatt, kivéve engem.  Én néhány nappal később tértem haza, fejemen egy kipával. Még az ünnep alatt vettem fel New Yorkban, és azóta nem vettem le.

Amikor az igazgató meglátott, így szólt: „Jöjjön azonnal az irodámba!” Ahogy beléptem, láttam, hogy nagyon dühös, és azt is tudtam, hogy miért. Kihagytam a konferencia egy részét, mert szombaton kezdődött. Nem utaztam vissza a többiekkel, mert peszách volt. Most pedig itt állok, kipával a fejemen. Ő is zsidó volt, és úgy érezte, hogy megjátszom magam előtte, ami kihozta a sodrából.

Olvastam a jelekből, ezért feltettem a kérdést „Ki akar rúgni?”  Így felelt: „Ki bizony! Szedje a holmiját, és távozzon!”

Most már értettem a Rebbe válaszát: „Azzal kapcsolatban, hogy a cégnél maradjon-e, ha eladják, a válasz ott várja majd, ha visszatér Dél-Afrikába.”

Így tehát elhagytam a céget, és önálló biztosítási ügynök lettem, amit nem bántam meg azóta sem.

Néhány évvel később ismét felkerestem a Rebbét. Ezúttal a feleségem, Devorah és a kislányunk, Mashie is velem tartott.

Késő éjszaka kerültünk sorra, és Mashie már álomba szenderedett. Nagyon várta már ezt a találkozást. Állandóan ezt kér­dezte: „Mikor látjuk már a Reb­bét? Mikor megyünk már a Reb­béhez?” Legyűrte azonban az
álmosság, és Devorah vállán elaludt.

A Rebbe jiddisül kezdett velem beszélni, amit én jól értettem, de Devorah nem. Amíg a Rebbe beszélt, a feleségem ezt gondolta: „Sam, remélem minden egyes szóra emlékszel majd, mert én nem értek semmit”. Ebben a pillanatban a Rebbe angolra váltott, amitől a feleségem elképedt.

Amikor indulni készültünk, a Rebbe adott egy dollárt. Nem nekem adta át, hanem belenyomta az alvó Mashie kezébe, hogy amikor felébred, legyen valamilyen emléke tőle.

 

Sam Orelowitz

 

  • Küldés emailben

Fejezetek