A Szentföld építése

1987-ben, három évvel azután, hogy az izraeli Áriel város polgármesterének választottak, New
Yorkba utaztam, ahol alkalmam volt találkozni a Rebbével.

Élénken él bennem az a vasárnap. A Rebbe dollárokat osztogatott, hogy az embereket jótékonyságra buzdítsa, és hosszú sor kígyózott előtte. Mégis, amikor sorra kerültem, szakított rám né­hány percet. Nagyon barátságos volt. Amikor elmosolyodott, az egész arca fénylett, kék szeme pedig csodálatosan ragyogott.

Tíz hónappal korábban küldtem neki egy levelet, melyben számos kérdést tettem fel az izraeli helyzettel kapcsolatban. Amikor azonban előtte álltam, mindenről megfeledkeztem. A Rebbe titkára, Leibel Groner rab­bi mutatott be neki, és elmondta, hogy én vagyok Áriel, a Somron fővárosának polgármestere. Mire a Rebbe így szólt: „Tudom, olvastam, amit írt.”

Én ugyan megfeledkeztem a sajt levelemről, ő azonban emlékezett rá! Egy tíz hónappal korábban küldött levélre, mely után nyilván még levelek ezreit kapta.

Annyira elszégyelltem magam, hogy teljesen belevörösödtem. Ő azonban úgy tett, mintha nem történt volna semmi, és elkezdte megválaszolni a levélben feltett kérdéseimet. Úgy álltam ott, mint egy gyerek egy zseni előtt.

Ezt követően megkérdezte, hogy mi a helyzet Árielben. Elmondtam neki, hogy az amerikaiak a területek átadását szorgalmazzák az araboknak. A Reb­be erre így felelt: „Legyen erős! Egyetlen apró darabot se adjanak át a földből! Izrael földjét Izrael népének kell megőrizni. Ez az ön feladata. Legyen erős, és építsen még többet!”

Ekkor elővettem egy légi ­fel­vé­telt Árielről, és megmutattam neki, hogy hol szeretnénk még épít­kezni. Ő ezt mondta: „Ne felejtse el, hogy Áriel a Szentély egyik neve, és ez a név különleges felelősséggel ruházza fel önt.”

Azt is megemlítettem neki, hogy magammal hoztam a város 3000 gyermekének üdvözletét is, de ő nem mondott köszönetet, hanem így szólt: „Nem vagyok elégedett!”

Meglepődtem, és csak annyit tudtam mondani: „Mit ért ez alatt?”

Így felelt: „Hatezer gyereknek kellene lennie. Még többet kell építenie!”

Idáig héberül folyt a társalgás, de a Rebbe hirtelen megkérdezte, hogy beszélek-e jiddisül. Mondtam, hogy értek egy keveset. Erre a Rebbe közölte, hogy a munkánkat „árájngechápt” kell végeznünk. Nem értettem, ez mit jelent, ezért Groner rabbi fordított: Ragadjon meg mindent!

Még mindig nem volt világos. „Mit ragadjak meg?” – kérdeztem.

„Ragadjon meg minden lehetőséget! Annyit építsen, amennyit csak lehet!

„De ki vásárolja majd meg a lakásokat?” – kérdeztem.

„Azon ne aggódjon, csak építsen! – jött a felelet. Így is tettem.

Amikor 1990-ben az újraválasztásomért küzdöttem, ismét elmentem a Rebbéhez, hogy az áldását kérjem, és megkérdezzem, hogy mit tanácsol a szovjet zsidók Árielbe integrálásával kapcsolatban. Akkor éppen 5 millió dollárt próbáltam összegyűjteni, hogy a nehéz helyzetben lévő bevándorlókon segíteni tudjunk. „Legyen óvatos ezzel kapcsolatban. Ne csak azt mondja, hogy segíteni kell a szegény orosz zsidókon, hanem mutasson rá valamire, ami a jómódúaknak is hasznára válik. Ily módon a szovjet kormány nem veszi sértésnek, amit tesz, és nem állítanak akadályt a zsidók kivándorlása elé” – mondta a Rebbe.

Emellett azt is tanácsolta, hogy ne adjak interjúkat ebben az ügyben. Az amerikai látogatásom során megkaptam az „Amerikaiak a Biztonságos Izraelért” kitüntetést, és azt reméltem, hogy ez segít majd az adománygyűjtésben is. Az amerikai média szeretett volna interjút készíteni velem, mint a legnagyobb, vitatott területen épült zsidó település vezetőjével, miközben a baloldaliak tüntetéseken követelték, hogy az orosz zsidókat ne Júdea és Somron területére költöztessék. A Rebbe azonban azt mondta: „Ne keltsen túl nagy zajt”. Így tehát, miközben a riporterek kérdéseire válaszoltam, nagyon ügyeltem, hogy semmivel se sértsem meg a szovjet kormányt.

Ahhoz is a Rebbe áldását kértem, hogy építhessünk egy nagy zsi­nagógát, egy tóraközpontot Árielben, ahol az askenázi, a szfárádi és a jemeni zsidók együtt, egy tető alatt imádkozhatnának. Megadta az áldását, de hozzáfűzte: „Minden csoport imádkozzon külön, mert mindegyiküknek megvan a maga hagyománya”.

Én ettől függetlenül kitartot­tam az eredeti elképzelésem mel­lett, hogy a zsidó testvérisé­get hangsúlyozzuk, de végül nem jártam sikerrel. Más próbálkozásaimat azonban siker koronázta, a Rebbe áldásának köszönhetően.

Emlékszem, egyszer azt mond­tam a Rebbének, hogy nem vagyok vallásos zsidó. Ő nem értett egyet ezzel. „Ön vallá­sos, mert Izrael földjét építi” – felelte.

Árielt 1978-ban alapították negyven család részvételével egy kopár hegytetőn. Most, 2001-ben, mindössze 22 év elteltével, már 4000 család lakik itt, működik egy egyetem, ahol több mint hatezer diák tanul, létrehoztunk egy ipari parkot, ahol ezernél is több üzem működik és évi félmilliárd dollár értékben exportálja a termékeit.

Azt hiszem, teljesítettem a Rebbe kérését. „Árájngechápt – meg kell ragadni minden lehetőséget”.

A Rebbe tudta, hogy minél több zsidó költözik Izraelbe, annál több erőre és képességre teszünk szert, mint nemzet. Ez tartja meg Izraelt zsidó államnak mindörökre.

Ron Máchmán

  • Küldés emailben

Fejezetek