A vallásosak, akik nem tudnak róla, hogy vallásosak

1938-ban születtem, jom ki­pur­kor, Tatárföld fővárosá­ban, Kazanban, a Szovjetunió­ban. Abban az időben a zsidó vallásgyakorlás törvényellenes volt, az a Chábád haszid, aki eljött hozzánk, hogy titokban tanítson, a bebörtönzést kockáztatta.

Ebben az elnyomó környezetben a szüleim mindent megtettek, hogy a Tóra tör­vényei szerint éljenek. Még amikor Moszkvába költöztünk, ahol még nehezebb volt zsidóként élni, erejükön felül tartották a kóserság előírásait. Ez szinte lehetetlen volt, de nekik mégis sikerült.

Állami iskolába jártam, és igyekeztem elkerülni, hogy szombatot kelljen szegnem.  Ez nem mindig volt lehetséges, ezért a zsidó ünnepeken igyekeztem ellógni az iskolából. Később, 1955-ben egyetemre kezdtem járni, a moszkvai zenei konzervatóriumba, mert zongoraművész akartam lenni. Ez idő alatt kétszer tartóztattak le, amikor megpróbáltam a Korál zsinagógában megjelenni. Mindkétszer kihallgattak és napokon keresztül bezárva tartottak, de más következménye nem lett a dolognak.

Ekkor a családom többi tagjával együtt elhatároztuk, hogy megpróbáljuk elhagyni a Szovjetuniót. 1970-ben a Rebbe egyik küldöttje elment New Yorkba, hogy a Rebbe áldását kérje a szabadulásunkra. Kevesebb, mint egy évvel később, abban az időszakban hihetetlen módon, egyszer csak megkaptuk a távozási engedélyt. Amint megérkeztünk Amerikába, felkerestük a Rebbét, hogy kifejezzük hálánkat a számára.

Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem egy haszid összejövetelen, egy fárbrengenen, ahol több ezer zsidó gyűlt össze. Rendkívüli élmény volt hallani a Rebbe tanítását és látni a rengeteg, boldogan éneklő zsidót. Hihetetlen látvány volt számomra.

Ekkor a Rebbe elkezdett bort osztogatni a serlegéből. Az emberek sorban álltak, hogy bort kapjanak és lechájimot mondjanak. Leghátul ültem, és azon tűnődtem, hogy én is beálljak-e a sorba. Szerettem volna, de mivel nem voltam Chábád haszid, hezitáltam, amíg azt nem láttam, hogy lassan a végére ér a sor. Ekkor nagy hirtelen felpattantam, és beálltam a sor végére. Nem sokkal később a Rebbe előtt találtam magam a poharamat tartva.

A Rebbe széles mosollyal fogadott, majd bort töltött a poharamba, én pedig lechájimot mondtam. Ezután tovább léptem, de a Reb­be visszahívott. Intett, hogy lépjek közelebb. Így tet­tem, mire ő még szélesebben rám mosolygott, és újra bort töltött a poharamba. Ismét lechájimot mondtam, ő pedig oroszul kezdett velem beszélni. „Ne legyenek többet kétségeid!” – mondta. Én majdnem elájultam. Ekkor így szólt: „Énekelj!” A peszáchi „Ki tudja, mi az egy?” kezdetű dalba fogtam. Oroszul énekeltem: „Ech ti zimlak…”.

Ezt követően sokszor énekelhettem még a Rebbe fárbrengenjein. Minden alkalommal nagyszerű élmény volt a Rebbe mellett állva énekelni.

Ahogy említettem, Oroszországban zenésznek tanultam. Egy idő múlva felkértek, hogy adjak koncertet Manhattanben. Egy zsidó zenei est volt, amit egy szekuláris zsidó munkásegyesület szervezett. Az első szünetben valaki odajött hozzám, és kérte, hogy vegyem le a kipámat. Erre nem voltam hajlandó. A második szünetben is odajött hozzám valaki. Mondta, hogy ő az egyesület elnökhelyettese és ő szponzorálja a koncertet. Elmondta, hogy nagyon örülnek, hogy játszom nekik, de kényelmetlenül érzik magukat a kipámat látva. Megkért, hogy szíveskedjek levenni.

Nagyon dühös lettem és így válaszoltam: „Ön már a második ember, aki idejön és megkér, hogy vegyem le a kipámat. Ha még valaki idejön ezzel a kéréssel, nem csak, hogy nem veszem le a kipámat, de még a ciceszemet is előveszem, hogy senki se kételkedhessen benne, hogy egy vallását gyakorló zsidó vagyok!”

Amikor ellátogattam a Rebbéhez, elmeséltem ne­ki ezt a kellemetlen történetet. Megemlítettem azt is, hogy nemvallásos zsidókból álló közönség előtt játszottam. Amikor ezt mondtam, a Rebbe félbeszakított. „Miért mondod, hogy nem vallásosak? Vallásosak ők, csak nem tudnak róla!”

Ezt sohasem fogom elfelejteni.

Tzvi Hersh Tsatskis

 

  • Küldés emailben

Fejezetek