Plasztikai műtét – belülről

Nem vallásos családban nőttem fel, és szinte semmilyen zsidó oktatásban nem részesültem. Nővérnek tanultam és egy orvoshoz mentem feleségül, aki az apámhoz hasonlóan plasztikai sebész volt. Floridában telepedtünk le és ott alapítottunk családot.

A zsidósággal való kapcsolatunk akkor kezdődött, amikor a fiunk, Kenny, összebarátkozott néhány lubavicsi hasziddal a helyi közösségben. Meghívták, hogy töltsön velük egy szombatot a jesivában, ahová végül be is iratkozott.

Természetesen, mielőtt ezt megengedtük volna neki, meg akartuk ismerni az intézményt. Ekkor találkoztunk Sholom Ber Lipskar rabbival és további Chábád küldöttekkel, akik mind mély benyomást tettek ránk. Itt kezdődött el a Tórahű élet felé vezető utunk.

Nem sokkal ezután elhatároztuk, hogy Crown Heightsba utazunk, hogy találkozzunk a Rebbével. Fantasztikus élmény volt, melyet nehéz szavakba önteni. Úgy éreztük, hogy egy hatalmas, nagyon szent ember előtt állunk, aki rendkívül kedvesen fogadott minket.

Emlékszem, az első találkozó alkalmával arról beszéltem a Rebbének, hogy bár a férjemmel igen mozgalmas társasági életet élünk, mégis üresnek érzem magam belül. Rám nézett és így szólt: „De hát Ön zsidó. Van saját vallása!” Ebből megértettem, hogy többet kell foglalkoznom a zsidósággal, mert ez az, ami hiányzik az életemből. Magamtól nem jöttem rá erre, a Rebbének kellett rámutatnia.

Ezen a találkozón még a gyermekeim egészségével kapcsolatban is tanácsot kértem. New York-i látogatásuk alatt alaposan megfáztak, és nővérként úgy véltem, hogy torokgyulladásuk is van. Megkérdeztem a Rebbét, hogy szükséges-e kórházba vinni őket? „Nem, erre nincs szükség. Csak vigye őket haza és adjon nekik cukros teát” – felelte.

Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem kell kórházba vinni a gyerekeket. Elkezdtem cukros teával itatni őket, de a férjem nem volt nyugodt. Elvitte az egyik fiút a gyermekorvoshoz, és megkérdezte, hogy nincs-e szükség antibiotikumra. Az orvos közölte, hogy nem kell antibiotikum, elég, ha mézes teát kapnak. Elámultunk, hogy a Rebbe ugyanazt a tanácsot adta, mint az orvos.

Az első találkozónk után még többször visszatértünk a Rebbéhez, ahogy egyre vallásosabbak lettünk. Egyszer így fordult hozzám: „A férje plasztikai sebész. Kívülről teszi szebbé az embereket. Az ön küldetése az, hogy belülről tegye szebbé őket!”

Megszívleltem a szavait, és attól fogva elkezdtem vendégeket hívni a szombati étkezésekre, hogy segítsek spiritualitással megtölteni az életüket. Nagy erőfeszítéseket tettem, hogy minél finomabb fogásokat készítsek, minél szebben legyen megterítve az asztal és így megmutatkozzon a zsidóság belső szépsége.

Egy másik alaklommal a Rebbe azt kérte, hogy tegyünk ki egy nagy hanukai menórát a házunk elé. „Akkora legyen, hogy bevilágítsa az egész utcát!” – mondta. Még azt is elintézte, hogy kapjunk egyet, így mire visszaértünk New Yorkból Floridába, már ott várt minket a ház előtt. Azóta is ebben a hatalmas hanukiában gyújtunk fényeket hanukakor.

Egy idő múlva minden szombaton a lakásunkon tartottunk istentiszteletet. A férjem ekkor úgy döntött, hogy vásárol egy házat és zsinagógává alakítja. Tíz éven keresztül vezettük a Levi Yitzchak zsinagógát, majd a Rebbe engedélyezte, hogy másvalakire bízzuk ezt a feladatot.

A későbbi években a Rebbe már nem tartott privát fogadóórákat, így akkor találkozhattunk vele, amikor egydollárosokat osztogatott, hogy adományozásra ösztönözze az embereket.

Gyakran vittünk neki egy kosár gyümölcsöt a kertünkből, mert a férjem hobbija az egzotikus gyümölcsök termesztése volt. Ilyenkor a Rebbe adott még egy dollárt és azt mondta: „Ez az édenkertjükért jár”.  Arra is ügyelt, hogy megkérdezze a gyümölcsfa korát, mert nem akart olyan fa gyümölcséből enni, mely három évesnél fiatalabb volt, ahogy a Tóra előírja az Izraelben termő fák esetében.

Egyszer lekáchért (mézes süteményért) álltam sorba a Rebbénél, melyet a nagyünnepek idején osztogatott. Miután megkaptam a lekáchot, a Rebbe utánam szólt: „Az imént, amikor a férje került sorra, megkértem, hogy növesszen szakállat. Szeretném tudni, hogy belegyezik-e?” A Rebbe tudni akarta, hogy ez nem befolyásolná-e rossz irányba a kapcsolatunkat a férjemmel. Hihetetlen, hogy mennyire törődött az emberek érzéseivel!

Végezetül annyit mondanék, hogy bármennyi történetet is hall valaki a Rebbéről, nem lesz képes felfogni, hogy ki is volt ő valójában. Egyszerűen lehetetlen szavakba foglalni az alakját. Hihetetlen megérzései voltak az emberekkel kapcsolatban. Megértette, hogy ki honnan jön, mi bántja, mit szeretne hallani.

Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy ismerhettem őt és rendkívül sajnálom, hogy a mai nemzedéknek már nincs lehetősége találkozni vele és értékelni a nagyságát.

Mrs. Susan Shuster

 

  • Küldés emailben

Fejezetek