A paróka, ami áldást hozott

 

New Havenben nőttem fel, Connecticutban, vallástalan szü­lők gyermekeként. Még kislány voltam – talán nyolc vagy kilenc éves – mikor Chábád rabbik jöt­tek a falunkba, hogy elindít­sa­nak egy vasárnapi zsidó iskolát. Ide engem is beírattak a szüleim, így kerültem kapcsolatba a Chábáddal. Ebből szinte természetesen következett, hogy át­iratkoztam az általános iskolá­jukba.

Már kislányként belevetettem magam a közösségépítő tevékenységekbe. Egy nap elhatároztam, hogy sábesz klubot indítok gyerekek számára, hogy szombatonként tartalmasan tölt­sék az idejüket és ne mindig a moziban üljenek. Az egyetlen nehézségem az volt, hogy nem tudtam honnan fedezni a program költségeit. Elhatároztam, hogy a Rebbe segítségét kérem. Levelet írtam neki, melyben elmondtam mennyire szeretnék egy sábesz klubot alapítani. A Rebbe nagyon gyorsan küldte a válaszlevelet, és megígérte, hogy folyósítani fogja a programhoz szükséges összeget, ameddig csak szükségem lesz rá. Így kezdtem levelezésbe a Rebbével. A programot egészen addig működtettem, míg be nem fejeztem tanulmányaim a zsidó iskolá­ban.

Ezután New Yorkba költöztem, hogy a Beit Jákov nevű gimnáziumban tanuljak. Érkezésem után többször is meghallgatást kértem a Rebbétől, és természetesen továbbra is írtam neki leveleket, hogy a tanácsát és az áldását kérjem. Ezek közül szeretnék kiemelni egy esetet, mikor a tanácsát eleinte nem akartam elfogadni.

1956-ban ismertem meg a fér­jemet. Mielőtt összeházasodtunk volna, a Rebbéhez mentünk, hogy az áldását kérjük. Természetesen, mint vallásos nő, már terveztem, hogy esküvő után takarni fogom a hajam, ám ez a kérdés kétségek elé állított. Nem voltam benne biztos, hogy miként akarom ezt megoldani. Nem akartam parókát hordani, tekintve, hogy gyönyörű, dús, szőke hajam volt, és ezt egy parókával fedni valahogy művinek tűnt számomra. A Rebbe persze, mikor az áldását kértük házasságunkra, egyszer csak nekem szegezte a kérdést: „Az esküvő után takarni fogod a hajad?” „Természetesen” – válaszoltam. Azt gondoltam, hogy ezzel túl is estünk a nehezén, ám a Rebbe foly­tatta: „És mivel tervezed fed­ni?” Hirtelen megijedtem, mert tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Először még megpróbáltam meggyőzni szándékom ko­molyságáról, s mondtam, hogy milyen gyönyörű kalapok vannak már manapság, amik a teljes hajat el tudják takarni. De ő erre csak a fejét rázta. Ekkor a kendőkről kezdtem győzködni, mint alternatíva, de erre megint csak rázta a fejét. Megpróbáltam tovább érvelni, hogy még Jeruzsálem legvallásosabb negyedében, Meah Shearimban is rengeteg nő van, aki nem akar parókát hordani, így kendővel takarja a haját. „Akkor nekem miért kéne parókát viselni?” – kérdeztem. A Rebbe azt válaszolta: „A kendők időnként leesnek.” „Az enyém nem fog. Hiszen ismer a Rebbe, sosem mennék ki fedetlen fővel!” Ő végül azt válaszolta: „A paróka nem esik le.” Végső érvem és ellenvetésem az volt, hogy nem akarok nevetség tárgya lenni. Úgy éreztem, hogy a paróka idős néniknek való, nagymamáknak. Ő erre azt mondta, hogy megérti az aggályaimat, de megvan a hagyománya és az oka, hogy egy zsidó nő miként jelenjen meg mások előtt, és ha ezek mellett el tudom magam kötelezni, akkor garantálja, hogy boldog, áldásokban gazdag életem lesz. Erre kicsit felélénkültem, s visszakérdeztem: „Garantálja?” „Igen, garantálom” – válaszolta.

Mit mondhattam volna? Áldását adta ránk, mi meg ezután kisétáltunk. Megvettem a parókámat, egy szép darabot, ami nem volt feltűnően parókaszerű. Rövid időben belül megtapasztaltam a Rebbe tanácsában rejtőző mély bölcsességet. Mert mire is jó egy paróka? Egy paróka – szemben a kendővel – segít elvegyülni a többi ember között. Takarja a hajat, de ha még valakinek meg is tetszenél, egy parókának nincs kifejezetten csábító jellege, stílusa. Egy paróka célt szolgál, ráadásul nagyon fontosat. Idővel hozzászoktam, és nem volt többé idegen tőlem. Megértettem, hogy ezzel szerep példakép is vagyok, mellyel segítek a többi vallásos zsidó nőnek is. Azt hiszem, ez is része volt a Rebbe áldásának. Úgy éreztem magam mint egy gazda, aki a földet műveli. Szántja, gyomlálja, kapálja. Mindent megtettem, amit egy zsidó nőnek kell. És a Rebbe áldása olyan volt, mint az eső, ami segíti a földművest, hogy erőfeszítései gyümölcsöt hozzanak. Később bármilyen nehézségem is akadt az életben, mindig arra gondolta, hogyha megteszek minden tőlem telhetőt, a Rebbe áldásával túl fogok jutni a nehézségeken. És mindig így is történt.

Rivka Zakutinsky

  • Küldés emailben

Fejezetek