A kábítószer a zsidók problémája is

1973-ban Abraham Beame-t választották meg New York polgármesterének. Ő nevezett ki engem az Addiktív Szolgáltatások Ügynöksége élére városi biztosnak. Én lettem az első ortodox zsidó, aki városházi ügynökséget vezetett. A feladatunk az volt, hogy kifejlesszünk egy megelőzési programot, mely segít meggátolni, hogy a fiatalok rászokjanak a kábítószerek használatára, illetve drog- és alkoholfüggők számára hoztunk létre egy kezelést nyújtó hálózatot.

Nem sokkal a kinevezésem után fogadott a Lubavicsi Rebbe. Már korábban is találkoztam vele, és sok chászid összejövetelen is részt vettem, de akkor azért akartam vele négyszemközt beszélni, hogy beosztásomról és zsidó tisztviselőként betöltött feladataimról kérdezzem. Azt akartam tudni, hogy mit várnak el tőlem az emberek, és nekem mit kell tennem értük.

A Rebbe nagyon örült a rám ruházott felelősségnek, és biztatott, hogy viseljem gondját a zsidó embereknek. Ezt mondtam neki: „De hát ez az ügynökség kábítószerfüggőkkel foglalkozik, olyanokkal, akik heroint, kokaint, marihuánát használnak, illetve alkoholistákkal. Ez nem igazán zsidó probléma.”

A Rebbe ellentmondott nekem. „Bizony, hogy az! Nagyon sok zsidónak vannak függőségi problémái, és azt akarom, hogy elsősorban a zsidó emberekkel törődjél!” Így feleltem: „Azért ez
mégiscsak főleg a nem-zsidók problémája.” Erre a Rebbe: „Ez zsidó probléma is egyben. És neked elsősorban a saját népeddel kell törődnöd. Ha kimutatod az áhávát Jiszráelt, azaz a zsidó nép felé irányuló szeretetedet, a nem-zsidók csak még jobban fognak tisztelni. Látják majd, hogy nem szégyelled, hogy ki vagy.”

Azt is elmondta, hogy természetesen minden rászoruló felé felelősséggel tartozom, és oda kell figyelnem, hogy zsidók és nem-zsidók egyaránt hozzájussanak a szolgáltatásokhoz. De kiemelte azt is, hogy az ellátási program keretein belül ne restelljem a zsidókat is segíteni. A kormányzati hivatalokat betöltő zsidók közül sokan inkább nem tesznek semmit a zsidó közösségért, mert tévesen azt gondolják, hogy elfogultsággal vádolnák meg őket. Még arra is volt példa a zsidó történelem során, hogy a hatalmi pozícióba került zsidók többet ártottak a közösségüknek, mint amennyit használtak. A Rebbe megkért, hogy kerüljem ezt el. Természetesen mindenkinek segítenem kell. De nem hagyhatom ki a zsidókat, és nem tehetek semmit, ami ártana a zsidó közösségnek.

Komolyan vettem a szavait. 1974-75-ben, amikor New Yorkot költségvetési krízis sújtotta, igyekeztem a Rebbe tanácsa szerint eljárni. Ebben az időszakban több tízmillió dollárral kellett csökkentenünk a kiadásainkat. Ez azt jelentette, hogy sok ember elvesztette a munkáját, és emiatt rám voltak dühösek. Azt mondták: „Spórolj a zsidó programokon!” Így feleltem: „Mindenkinek ugyanannyi jár. Sem több, sem kevesebb. A költségvetést mindenhol egyformán csökkentjük.”

Amikor megérkeztem egy találkozóra, gyakran üvöltöztek és fenyegetőztek; volt, hogy életveszélyes fenyegetést is kaptam. Mivel voltak közöttük bűnözők is, nehezen viseltem ezt az időszakot. Nagyon-nagyon nehezen. De mindig a Rebbe útmutatása járt a fejemben, hogy addig semmi okom az aggodalomra, amíg gondoskodom a zsidókról, sőt a végén a nem-zsidók csak jobban tisztelnek majd emiatt.

Meg kell jegyeznem, hogy miután lemondtam a városi biztosi megbízatásomról, több csoportigazgató odajött hozzám, és azt mondták: „Nagyon becsültünk azért, mert nem hagytad magad és nem hajoltál meg a rád nehezedő nyomás alatt. Azért tiszteltünk, mert tisztelted a vallásodat és a népedet, és törődtél velük”.

1977-ben a városi büntetőbíróságon lettem bíró, majd három évvel később New York állam legfelsőbb bíróságán. Nem sokkal ezután éppen a Rebbénél álltam sorba. Amikor sorra kerültem, így szólt hozzám: „Remélem, egy nap nem csak az állami legfelsőbb bíróságon leszel bíró, hanem a Szánhedrinben, a zsidó legfelsőbb bíróságon is!”.

A bátyám szemészorvos volt, aki időnként kezelte a Rebbét is. Amikor a Rebbe megpillantott, akár egy chászid összejövetelen, akár, amikor a dollárért álltam sorba, mindig ezt kérdezte: „Hogy van Hornblass bíró, és hogy van a bátyja, az orvos?” A bátyámtól pedig ezt kérdezte: „Hogy van Dr. Hornblass, és hogy van az öccse, a bíró?”

Végül egyszer 1992 februárjában – szerintem a Rebbe akkor osztott ki utoljára dollárokat –, így szólt hozzám: „Oj, tekiász sófár!”, ami a kosszarvból készült kürt megfújását jelenti. (A nevem – Hornblass –, kürtfújót jelent, és a családomban mindenki báál tokéáként szolgált, azaz ők fújták meg a sófárt a nagyünnepeken.) A Rebbe szavait nem értettem meg addig, amíg nem találkoztam Zev Katz rabbival, a Chábád főhadiszállás zsinagógájának gondnokával.

Katz rabbi így szólt: „Talán nem emlékszel rám. Anyámat a Memorial Sloan Kettering kórházban ápolták tavaly ros hásánákor, és te jöttél be a kórterembe megfújni a sófárt”. Hirtelen ezt kérdeztem tőle: „Esetleg megemlítetted ezt a Rebbének is?” Így válaszolt: „Igen. Rögtön ros hásáná után.” Öt hónappal később a Rebbe még mindig emlékezett rá!

Jerome Hornblass

  • Küldés emailben

Fejezetek