Chábád küldöttnek lenni csapatmunka

Yosef Yitzchak (Yossy) Goldmannak hívnak. A nevemet az előző rebbe, Yosef Yitzchak Schneerson rabbi után kaptam, mert nem sokkal a halála után születtem. Amikor kihirdették a nevemet a körülmetélés során, hirtelen nagy csend támadt, mert az első olyan gyermekek között voltam, akit a Rebbéről neveztek el. A közösségben még frissen élt a hatalmas veszteség érzése.

Ahogy egy rebbéről elnevezett gyerekhez illik, a tanulmányaim befejezése után az akkori rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi küldöttjeként a világ egy távoli pontjára költöztem, nevezetesen Dél-Afri­ká­ba. Ez 1976-ban történt, részben Mendel Lipskar rabbi kezde­ményezésére, aki az első Chá­bád küldött volt ott. Korábban együtt tanultunk a jesivában és barátok lettünk, így szerette vol­na, ha csatlakozom hozzá.

Már az esküvőm előtt beszélt velem erről, de akkor úgy gondoltam, hogy még rám fér egy kis tanulás. Amikor elérkezettnek véltem az időt, több lehetőség közül választhattam. Amikor levelet írtam a Rebbének, és felsoroltam a szóba jöhető városokat, válaszlevelében a Rebbe a Johannesburg szót húzta alá, egy tollvonással kijelölve az utamat, s velem együtt a feleségemét és két kisgyermekünkét is.

Dél-Afrika igazán a számunkra való hely volt. 1976-ban költöztünk oda, és többet vissza sem néztünk. Nem tudom, hány olyan Chábád küldött van, aki úgy kötelezte el magát egy életre egy város mellett, hogy még sohasem járt ott korábban. Mi éppen így tettünk. Hittem a Rebbének, hogy ez az a hely, ahol lennem kell. Az volt az életcélunk, hogy segítsünk a johannesburgi zsidóknak.

A mi közös célunk volt ez, mert a Rebbe számára a feleségek is nagyon fontosak voltak. Azoktól, akik nem írták meg, hogy a feleségük mit gondol a küldetésről, a Rebbe mindig megkérdezte válaszlevelében: „Mindkettőtök nevében írsz?” A Rebbe egyértelművé tette a küldöttei számára, hogy nem dönthetnek egyedül, és nem állíthatják kész tények elé a feleségüket. A Rebbe számára fontos volt, hogy közölje: ez csapatmunka, amiben egymás partnereinek kell lenniük.

Hála Istennek, a feleségem boldog volt a Rebbe döntésével, pedig nagyon távoli és furcsa helyre küldött minket. Ne felejtsük el, hogy az még a régi Dél-Afrika volt. Apartheid rendszer, rasszizmus, csak fehérekből álló kormány, szavazati jog nélküli fekete lakosság.

Amikor elkezdődött az átalakulás, a zsidókat nagy aggodalom töltötte el. Féltek, hogy bosszúhadjárat kezdődik, erőszak lesz és káosz. A Rebbe azonban biztosította az embereket, hogy minden rendben lesz, és a zsidóknak nincs okuk a pánikra, nem kell elmenekülniük az országból. A közösség egyharmadát így is elvesztettük, de sokkal többen mentek volna el a Rebbe állandó tanácsai és biztatása nélkül.

Még olyan zsidók is a maradás mellett döntöttek, akik egyáltalán nem voltak vallásosak. Csak azért, mert a Lubavicsi Rebbe nyilvánosan kijelentette, hogy biztonságban lesznek. Afrika más területein erőszakos megmozdulások voltak, amikor a brit, francia és belga gyarmati kormányokat véres felkelések során megdöntötték. Dél-Afrikában azonban nem történt ilyesmi. Mégis, az emberek minden incidens után – mert azért volt erre is példa – tudni akarták, hogy mit mond a Rebbe.

Emlékszem, egyszer egy különösen erőszakos incidenst követően az emberek megkérdezték: Ez már a vég kezdete? Mi most a Rebbe véleménye? A közösség nyomására levelet írtam a Rebbének, aki így válaszolt: „Már közöltem, mit gondolok. Ne aggódjatok. A zsidóknak jó sora lesz Dél-Afrikában, egészen a Messiás eljöveteléig. A Messiás után pedig még jobb lesz”. Az ő meggyőződése és optimizmusa volt a siker kulcsa, szavát egész Dél-Afrikában komolyan vették.

Egyszer konfliktusba kerültem azokkal, akik az Izraelbe ván­dorlást propagálták. „Miért
van a Rebbe az alija ellen?” Így feleltem: „A Rebbe nem az ali­já­ról vagy Izraelről beszél. A Reb­be azt mondja, hogy nincs ok elmenekülni Dél-Afrikából.” Egyébként a letöbb ember, aki el­ment, nem Izrael felé vette az útját, hanem Amerikába, Kanadába vagy Ausztráliába költözött.

1994-ben, a Nelson Mandelát hatalomra segítő választás előtt az emberek nagyon aggódtak. Mindenki a legrosszabbra készült. És mi történt valójában? A választások napja a leggyönyörűbb, legboldogabb és legharmonikusabb nap volt, amikor az emberek – feketék és fehérek – együtt álltak sorba, hogy szavazhassanak, nagyszerű hangulatban és soha nem tapasztalt egységben.

A média ritkán használja a csoda kifejezést. Mégis ezt a szót lehetett hallani a nemzetközi tudósítóktól, akik a választások miatt érkeztek az országba. Forradalmat akartak dokumentálni, ehelyett azonban egy békés, demokratikus átmenet tanúi lehettek. A közösség egyik tagja felhívott és ezt mondta: „Beigazolódtak a Rebbe szavai.”

 

Yossy Goldman rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek