A Rebbe próbája

Londonban születtem és nevelkedtem. Egészen az 1970-es évekig, míg először nem találkoztam a Stamford-Hill-i Chábáddal, egy mozgalmas, ám vallástalan életet éltem. Ekkor már házas ember voltam, gyerekekkel. A feleségem már korábbról ismerte Faivish Vo­gel rabbit, így engem is bemu­ta­tott neki, és szoros barátság ala­kult ki köztünk. Sok évig az Brit Lubavics Baráti társaság el­nöke voltam, amit a különböző lubavicsi tevékenységek anyagi támogatására hoztunk létre. Évente nagy vacsoraesteket rendeztünk, amire a világ számos prominens alakját is meghívtuk, többek között írókat, vezető rabbikat és politikusokat is.

Mikor Vogel rabbi mondta, hogy New Yorkba kéne mennem találkozni a Rebbével, azonnal lecsaptam a lehetőségre. A találkozó előtt még eltöltöttem egy nagyon emlékezetes sábeszt az ottani Chábád központban, az Eastern Parkway 770-es épületében. Emlékszem, mikor a Rebbe belépett a terembe, a tömeg egyszerre szétnyílt, hogy helyet adjon neki. Olyan volt, mint amikor a zsidók előtt szétnyílt a tenger. A sábeszi fárbrengenen elől kaptunk helyet Vogel rabbival, így kitűnően láttam a Rebbét az emelvényen. Vogel rabbi folyamatosan fordította angolra a Rebbe által mondottakat, hosszú órákon keresztül. Leírhatatlan élmény volt, valami olyan, amit nem lehet szavakba önteni és elmondani annak, aki nem volt ott személyesen. Ezt követően került sor a mi találkozásunkra.

Mikor beléptem a szobájába, nagyon izgatott voltam, de a Rebbe személye, kisugárzása egy pillanat alatt megnyugtatott. Számos témát érintettünk beszélgetésünk során, többek között az angol zsidóság helyzetét, Izrael államát, vagy általában a zsidók szükségleteit. Hajnali fél kettőkor találkoztunk s végül egészen négyig beszélgettünk. Utólag azt gondolom, hogy a Rebbe fel akarta térképezni, hogy mi van egy olyan ember mögött, mint én, hogy milyen rejtett tartalékkal vagy tehetséggel rendelkezem, amit még ki tudnék használni. Azt éreztem, hogy valósággal a lelkemet vizsgálja. Hihetetlen élmény volt. Én is sok mindent kérdeztem tőle. Megkérdeztem, hogy miként tudnám a gyermekeimet zsidóságra nevelni, tanítani, ha én magam is műveletlen vagyok benne. Mondtam, hogy ettől függetlenül jó zsidónak tartom magam, hiszen a munkaidőm legalább egyharmadát a zsidó közösségért végzett tevékenységem tölti ki, és mert jó magam is mindig adakoztam, habár teljesen szekuláris életet éltem.

A Rebbének persze azt is elmondtam, hogy miért nem érintett meg addig a vallásos élet, a jiddiskájt. Még csak hét éves voltam, mikor édesanyámat elvesztettem, s nevelőotthonba kerültem. Majd jött a háború, s az azt követő szűkölködés, így már tizennégy évesen dolgoznom kellett, hogy megéljek. A Rebbe nagyon tapintatosan kezelte az elhangzottakat. Ekkor kérdeztem meg, hogy mégis miként tanítsam a gyerekeimet, ha én magam is olyan keveset tudok. A Rebbe erre azt mondta: „Ne aggódj, a gyerekeid tanítanak majd téged.” És ez később pont így is történt. A Rebbe többször is kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a gyerekeim zsidó iskolában tanuljanak és zsidó oktatást kapjanak, én pedig megfogadtam a tanácsát. Mindegyik lányom és fiam zsidó oktatásban részesült, s mindannyian valóra váltották az ehhez fűzött reményeimet. Mindegyikükből jó, hagyományőrző zsidó lett, akárcsak az ő gyerekeikből.

Ám a Rebbe még ennél is nagyobb hatást gyakorolt a zsidó vezetői tevékenységemre. Az alijázásomról (kivándorlás Izraelbe – a szerk.) is kérdeztem, hogy mi a véleménye, ám ezt a tervemet nem támogatta. Úgy tartotta, hogy az én elsődleges felelősségem a brit zsidó közösségekben betöltött szerepem. Ellenvetésként rámutattam, hogy a brit zsidóság folyamatosan csökken. A Rebbe erre az érvemre így felelt: „Mikor Isten meg akarta semmisíteni Szodomát, Ábrahám tiltakozott. Azt kérdezte: ’S ha csak tíz igaz ember van a városban, akkor is elpusztítod?’ És Isten azt felelte hogy nem, tíz igaz emberért már megkímélné a várost a pusztulástól.”

A Rebbe elképzelése az volt, hogy egy zsidó bárhol is akarjon élni és nyomot hagyni a világban, azt lehetővé kell tenni a számára. És ha te is egy vagy közülük, sőt mi több, vezető vagy, akkor kötelességed „addig a hajón maradni, amíg utas van rajta. Addig a te felelősséged gondoskodni az oktatásukról, a biztonságukról, és bármiről, amire csak szükségük van.” Ez volt a Rebbe próbája, amelynek végül sikerrel feleltem meg. Már akkor zsidó vezető voltam, mikor először találkoztam vele, de ő még többet akart kihozni belőlem. S ez sikerült is neki. Habár feleségemmel már régebb óta terveztük, hogy az esküvőnk után Izraelbe költözünk, végül Angliában maradtunk, s az ottani zsidók életét segítettük, különös tekintettel az oktatásra.

Conrad Morris

 

  • Küldés emailben

Fejezetek