A kóbor macska

A családom Németországból ván­dorolt az Egyesült Álla­mokba 1950-ben, amikor még kis­lány voltam. New York Brownsville nevű negyedében telepedtünk le. Mivel a tanév közepén jártunk, mindössze egyetlen iskola volt, mely hajlandó volt felvenni. Ez egy új és kisméretű intézmény volt Bais Rivka néven, melyet a Chábád működtetett. Egy apró épületben tanultunk, melyben mindössze néhány osztályterem volt. Később egy nagyobb épületbe költözött az iskola, és én ott tanultam egészen a szemináriumig.

Az első pillanattól nagyon jól éreztem magam. Shlomo Majesky rabbi, Yitzchok Goldin rabbi és a többi tanár is sokat törődött velem, pedig messze nem voltam éltanuló. Anyám minden évben megkérdezte a Rebbét, hogy esetleg átvigyen-e egy nagyobb intézménybe, de a Rebbe mindig azt mondta, hogy ameddig jól érzem magam, maradjak a Bais Rivkában.

Anyám nagy tisztelettel viseltetett a hászid rebbék iránt, mert Lengyelországban nőtt fel. Ügyelt rá, hogy erős kapcsolatot alakítsak ki a Lubavicsi Rebbével, akitől gyakran kért tanácsot. Bármilyen nehézséggel került is szembe az életben, az első útja mindig a Rebbéhez vezetett, és gyakran engem is magával vitt.

Az első ilyen alkalom 1959-ben történt, amikor 12 éves voltam. Először nagy ijedtség fogott el a Rebbe jelenlétében, és meg sem tudtam szólalni. A kérdésekre adott egyszerű, de briliáns válaszai azonban nagy tiszteletet ébresztettek bennem, és mély benyomást tett rám a látogatás. A későbbiekben is nagy befolyással volt az életemre a Rebbe.

Egy pénteken Brooklyn lu­ba­vicsi negyedében sétáltam, amikor furcsa zajra lettem figyelmes. Egy kölyökmacska nyá­vogott keservesen. Mindig is odavoltam az állatokért és gyakran tértem haza kóbor állatokkal, szüleim nem kis bosszúságára. Ez alkalommal is felszedtem a kismacskát, és hazafelé indultam vele. Egyszer csak megpillantottam, amint a Rebbe közeledik az utcán. Az édesanyját ment meglátogatni, ahogy minden pénteken tette. El akartam rejtőzni. De hova mehetnék? Rohanjak át az utcán? Szaladjak be egy üzletbe? Amint ezen morfondíroztam, a Rebbe észrevett. Közelebb jött, rám nézett, majd a kismacskára. Szélesen elmosolyodott és jó szombatot kívánt.

Úgy éreztem, mintha a mennyekben járnék. Hazarohantam és elmeséltem, hogy mi történt. Úgy döntöttem, hogy mindenképpen megtartom a macskát, mert a Rebbe a mosolyával hagyta jóvá, hogy az enyém lehet. A történet azonban ezzel nem ért véget.

Néhány évvel később az iskolában az évkönyvet állítottuk össze. Az igazgató, Majesky rabbi, arra kért mindenkit, hogy héberül írjon egy rövid fogalmazást. Nekem még angolul is nehezen ment volna a dolog, hát még héberül, így közöltem, hogy nem írok semmit. Az igazgató igyekezett meggyőzni, hogy próbáljam meg, de hajthatatlan voltam.

A következő alkalommal, amikor a Rebbe fogadott, megemlítettem neki ezt az epizódot. A Rebbe a következőt mondta: „Bizonyára van olyan téma, ami mélyen foglalkoztat, és szívesen tennél erőfeszítést, hogy írjál róla valamit”. Így feleltem: „Leginkább az állatokat kedvelem”. A Rebbe erre így szólt: „Hát akkor miért nem írsz a cáár bááléj chájim fogalmáról, azaz, hogy a Tóra megtiltja az állatokkal való rossz bánásmódot?”

Megtetszett a témajavaslat, és egy izraeli szomszédunk segítségével fogalmazást írtam arról, hogy a Tóra nem csak az állatokkal szembeni kegyetlenkedést tiltja, hanem elvárja a velük szemben tanúsított tiszteletteljes és gondos viselkedést. Erre jó példa, hogy először az állatokat kell megetetni és csak utána ehetünk mi magunk.

Az évkönyvet az egyik osztálytársam illusztrálta. Megdöbbenve vettem észre, hogy az én fogalmazásom mellé egy olyan képet rajzolt, amelyen egy kismacska látható, amint a karjában tartja valaki. Sohasem meséltem neki a Rebbével való találkozásomról, mégis ezt rajzolta le.

Ez a két esemény arra ösztönzött, hogy az állatvédelemnek szenteljem magam. Manapság, már nyugdíjasként, szívesen vállalom más emberek állatainak gondozását és terápiás állatokkal is foglalkozom. Odafigyelek arra, hogy az állatok előbb kapjanak enni, mint ahogy meginnám a reggeli kávémat.

Visszatekintve látom, hogy a Rebbe volt az, aki megteremtette az önbecsülésemet és segített megtalálni a saját utamat. A Rebbe nagyszerűen tudott motiválni, nemcsak engem, hanem mindenki mást is. Meggyőzött róla, hogy többre vagyok képes, mint amit magamról gondolok, és olyasmit is elérhetek, amiről nem is álmodtam. Képes volt meglátni minden ember különlegességét, és segíteni, hogy mindenki rátaláljon a maga küldetésére az életben.

Shavi Shlodowitz

 

 

  • Küldés emailben

Fejezetek