A második világháború legnagyobb részét az üzbegisztáni Sza­markandban töltöttem, a lubavicsi jesiva tanulójaként. A háborút követően az előző Reb­be Antwerpenbe küldte apámat, hogy az Etz Haim Heida jesiva újranyitásában segédkezzen. Ve­le tartottam, de nem maradtam a városban. Párizsba utaztam, mert Franciaországban könnyebb volt amerikai vízumot sze­rezni, mint Belgiumban. Egy da­rabig Párizsban maradtam, mivel hat hónapot kellett várnom a vízumra. Ott találkoztam az előző Rebbe vejével, a későbbi Rebbével, Menachem Mendel Schneerson rabbival és édesanyjával, Chana rebbecennel.

A rebbecen Oroszországban ragadt a háború idején, majd különböző menekülttáborokon keresztül 1947-ben érkezett Párizsba. Zalman Schneersonnál, az unokatestvérénél lakott, és én is ott kaptam szállást. Gyakran vacsoráztunk együtt és baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Akkor is jelen voltam, amikor legnagyobb örömére megérkezett a fia New Yorkból, hogy magával vigye Amerikába. Beletelt egy kis időbe, mire beszerezték a szükséges iratokat, s így lehetőségem nyílt megismerni a leendő Rebbét.

Mindenki jól érezte magát a társaságában, még a legkényelmetlenebb körülmények között is. Peszách előtt elmentem maceszt készíteni. Ehhez előbb lisztet kellett vásárolni, és meg kellett őröltetni. Ezután az én feladatom volt, hogy őrizzem a liszteszsákokat, és ne engedjem, hogy bárki is hozzájuk nyúljon. Ez volt a különleges peszáchi liszt! Ezért aztán ráfeküdtem a zsákokra, amitől teljesen fehérré vált a zakóm háta, bár én erről semmit sem tudtam. Amikor visszavonatoztam Párizsba, az emberek nevettek rajtam. Még ekkor sem gondoltam semmire, mert megszoktam, hogy a franciák sokat gúnyolják a zsidókat. Amikor hazaértem, a Rebbe rám nézett és azt mondta: „Menj, nézd meg magad a tükörben!” Kézen fogott, bevitt a fürdőszobába és segített megtisztítani a ruhámat.

Mindig követtem, ahová csak tudtam. Mindig mögötte mentem. Mivel mindig követtem min­denhova, alkalmam nyílt ala­posan megfigyelni. Lestem min­den mozdulatát. Megfigyeltem, hogy a napjait kétórás egységekre osztotta fel. Kér órán ke­resztül Tórát tanult, majd két órán át Talmudot, azután két órát Tánját és így tovább. Ha valami történt, és kimaradt vala­me­lyik programpont, akkor éjjel pótolta, az alvás rovására. Úgy vettem észre, hogy legfeljebb három-négy órát aludt egy éjszaka. Próbáltam utánozni, de nem ment. Ez volt az az időszak, amikor a hű követőjévé, a haszidjává váltam, bár még nem is volt Rebbe, és fogalmam sem volt arról, hogy egyszer az válik belőle.

A legjobban az fogott meg vele kapcsolatban, ahogy az édesanyját szerette. Erről szeretnék megosztani egy történetet. Nemrégen találkoztam egy amerikai zsidó vezetővel, aki megkérdezte, hogy véleményem szerint miért övezi akkora általános tisztelet a Rebbét. Az alábbi történetet meséltem el neki a Rebbéről és az édesanyjáról, hogy megértse, miért is olyan különleges a Rebbe.

Amikor már New Yorkban laktam, gyakran meglátogattam Chana rebbecent. Nagyon jól beszélt oroszul, és szeretett is ezen a nyelven kommunikál­ni, ahogy én is. Minden alkalom­mal egy fél órát töltöttem nála. Gyakran előfordult, hogy a Reb­be nyitott ajtót, amikor megérkeztem, mert minden nap meglátogatta az édesanyját. Amikor ő fogadott, mindig megköszönte, hogy eljöttem és időt töltök a rebbecennel. Ezután mindig távozott, de furcsa módon. Mielőtt elhagyta volna a szobát, mindig tett valamit: elrendezte a székeket, megigazította a képet a falon, vagy valami hasonlót. Sokszor tapasztaltam ezt, és nem tudtam mire vélni.

A rebbecen látta, hogy a fiát figyelem, és így szólt: „Látom, érdekel, hogy mit csinál. Nem mindenki ilyen jó megfigyelő. Elmondom, miről van szó… Mióta bár micva volt, még soha sem fordított nekem hátat. Azóta nem láttam a hátát. Azt hiszi, én nem tudom, hogy mit csinál, de nagyon is tudom…”

Ekkor értettem meg, hogy az édesanyja irányába tanúsított szeretete és tisztelete miatt mindig oldalvást lépett ki a szobából, de igyekezett ezt palástolni. Úgy tett, mintha a bútorokat rendezgetné, csak hogy ne kelljen hátat fordítani az édesanyjának.

Amikor befejeztem a történetet, megkérdeztem az említett zsidó vezetőtől, hogy ő képes lenne-e ilyesmire. Így felelt: „Nem hiszem. Különösen nem már bár micva kortól”.

És mégis, a rebbecen éppen erről számolt be. A fia 13 éves korától nem fordított neki hátat. Olyan erősen kontrollálta magát, olyan tudatosan viselkedett, hogy az édesanyja iránti tisztelet mindig a szeme előtt lebegett. Azt is a saját szememmel láttam, ahogy minden alkalommal, amikor eljött, kikísérte őt a központi Chábád zsinagógából. Mindig karon fogta, és levezette a lépcsőn az utcára. Ott az asszonyok vették át és kísérték haza. A Rebbe azután a tekintetével követte egészen addig, amíg be nem fordult az utcasarkon. Nagyon megható látvány volt. Élő példája volt annak, ahogy egy fiúnak tiszteletet kell mutatnia az édesanyja felé.

 

Hirshel Chitrik rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 27. szám – 2018. március 22.

 

Megszakítás