Szeretném megjegyezni, hogy nem vagyok haszid. A családom Litvániából származik, hagyományaink a mitnágéd irányzathoz kötnek, hiszen őseim a haszid mozgalom ellenzőihez tartoztak. Édesanyám a litvániai Kovnóban születetett, édesapám a lengyelországi Lomzában. Ő a híres szlobodkai jesivában tanult, ami a háborút megelőző években Kovnó egyik külvárosában működött.

Édesapám az első világhá­bo­rú alatt, 1916-ban települt át az Egyesült Államokba, később édesanyám és három testvérem is követte. Először Cantonban, Ohióban lett rab­bi, majd Bridgeportban, Con­necticutban. Ez utóbbi pozícióját egészen nyugdíjba vonulásáig megtartotta, amikor Izraelbe költözött.

A Cantonhoz és Bridge­port­hoz hasonló kisvárosokban felnőni kihívást jelentett. Mi voltunk a kisebbség kisebbsége, hiszen a lakosság nagy többsége nem volt zsidó, a zsidók közül pedig csak nagyon kevesen éltek a Tóra előírásai szerint. Állami iskolába jártam, ahol főleg olasz és ír gyerekek tanultak. Nagyon kellett igyekeznem, hogy barátokra leljek.

1938-ban beiratkoztam a To­rah Vodaas jesivába, ahol hat évet töltöttem. Rabbivá avattak. Ezt követően egy zsidó iskolában tanítottam, majd rabbi állást szereztem Hartfordban, Connecticutban, később Saratoga Springsben New York államban, majd Far Rockawayben, ahol az elmúlt 60 évet töltöttem.

Rabbiként bekapcsolódtam az Iggud HaRabbonim nevű, rabbinikus ernyőszervezet munkájába. Ez egy hagyományos értékrendű ortodox szervezet, mely rendre konzervatív álláspontra helyezkedik a zsidó életet érintő kérdésekben, például abban, hogy ki számít zsidónak. Ez a téma különösen fontos volt a néhai lubavicsi Rebbének, és emiatt kerültem vele kapcsolatba az ötvenes évek végén. Nagy hatású találkozó volt ez. Emlékszem, éjjel egyre volt egyeztetve. Egy hatalmas, rendezett szobába kísértek be. A Rebbe egy asztal mögött ült. Nagyon nyugodt és barátságos volt, és személyes hangot ütött meg.

Ahogy mondtam, nem vagyok haszid, de a találkozó megindító és izgalmas volt. Ezzel együtt, a Rebbe viselkedése miatt, nagyon kellemesen éreztem magam, és igazán élveztem a találkozót. A Rebbe rendkívül figyelmes, a világ folyását követő, nagy tudású ember volt. Természetesen Rebbe volt, de nem élt a világtól és a társadalomtól elzárva, nagyon is sok köze volt hozzá. Egy olyan rejtélyes képességgel bírt, melynek következtében mindenki kényelmesen érezte magát a jelenlétében. Így a beszélgetések könnyed hangulatban teltek, nem voltak kínos csendek, folyamatos volt a párbeszéd.

Bár a Rebbe minden idejét az otthonában, az irodájában vagy a jesivájában töltötte, nagyon is tisztában volt mindennel, ami a világban történik, mintha állandóan fontos megbeszéléseken és tanácskozásokon ült volna. Ez igen mély benyomást tett rám.

Abban az ügyben, amivel felkerestem, egy álláspontra helyezkedett az Iggud HaRabbonimal, és támogatásáról biztosított. Áldást is adott a munkánkra. Ezután azonban egy személyes kérdést tett fel az édesapámmal kapcsolatban. Édesapám 30 éven keresztül volt Bridgeport rabbija. Ez idő alatt a Chábád mozgalom iskolát szeretett volna alapítani a városban. Mivel édesapám volt a főrabbi, aki öt zsinagógáért felelt, hozzá fordultak segítségért a Chábád küldöttei. Ő pedig örömmel segített, amit a Rebbe nagyra értékelt. Édesapám és a Rebbe állandó telefonkapcsolatban álltak, hogy az iskola ügyét segítsék.

30 évvel később édesapám Izraelbe költözött. Ez körülbelül egy évvel a Rebbével való találkozóm előtt történt. A Rebbe tehát így szólt hozzám: „Beszélj édesapádról! Hol van, és mivel foglalkozik?”  Így feleltem: „Bnéj Brákban van” Ez egy nagyon vallásos város, talán a legvallásososabb Izraelben. A Rebbe ezt mondta: „Azt hiszem, ez hiba.” Nagyon meglepődtem. A Rebbe itt ül Brooklynban és kijelenti, hogy rosszul döntött, amiért oda költözött… Megkérdeztem, hogy miért gondolja ezt. A válaszát sohasem felejtem el.

„Édesapád egész életében rabbi volt Amerikában. Ő volt a közösségek spirituális vezetője. Bnéj Brákban azonban senki sem ismeri. Ő is csak egy szakállas zsidó a többi között.”

„A Rebbe szerint hol kellene élnie?” – kérdeztem.

„Azt gondolom, jobb lenne, ha egy olyan városban élne, mint Tel-Aviv, ahol fontos szerepe lenne a lakókörnyezetében. Bnéj Brákban senki sem adja meg neki azt a tiszteletet, ami egy fontos rabbit megilletne.”

Egy évvel később meglátogattam édesapámat. Nem akartam egyenesen elmondani neki, amit a Rebbétől hallottam, de láttam, hogy a Rebbének igaza volt. Édesapám boldogtalan volt, és éppen azért, amit a Rebbe mondott. Hihetetlen módon volt képes belelátni egy másik ember életébe, akivel sohasem találkozott, csak telefonon beszélt.

Raphael Pelcovitz rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 4. szám – 2017. október 15.

 

Megszakítás