8. ? Mélységből kiáltok – Rabbinikus kérdések és válaszok a Holokausztból

Megmentheti-e az ember a saját életét azon az áron, hogy ezzel egy másik zsidó halálát okozza?

8. Megmenthetie az ember a saját életét azon az áron, hogy ezzel egy másik zsidó halálát okozza?


Kérdés: 5701. elul 16án – 1941. szeptember 8án – S.S. Oberführer Göcke megérkezett Litvániába, és megkezdte a gettók, köztük a kovnói gettó felszámolását, lakóik kiirtását. A vérszomjas gyilkos híre megelőzte Litvániába való érkezését, s óriási kavarodást okozott a gettó lakói körében. Amint megérkezett, azonnal megkezdte a zsidók kivégeztetését. És ekkor merült fel először a Jordan Scheinként ismert fehér kártyák kérdése.
A kovnói gettó német parancsnoka, Jordan, elrendelte, hogy az Eltestenrat, az öregek tanácsa, osszon szét 5.000 fehér kártyát a gettó munkásai között. Ezek engedélyek voltak a munkások számára, hogy családjaikkal együtt a gettóban maradhatnak. A többi zsidóra halál várt.
Ekkortájt a gettónak 30.000 lakosa volt, ebből 10.000 volt munkás. Lehetetlen leírni azt a zűrzavart, amely a munkások között kitört, hiszen mindegyikük hozzá akart jutni egy fehér kártyához; ilyen kártya nélkül a munkás családjának sorsa megpecsételődött.
A munkások tábort vertek az Eltestenrat irodája körül, és sokan közülük erőnek erejével kísérelték megszerezni maguknak a fehér kártyát.
Elul 25én (szeptember 17én), szerdán, amikor kitudódott, hogy a németek körülvették a zsidó negyedet, minden egyes kijárathoz fegyveres őröket helyeztek, és a gettó falait ágyúkkal vették körül, csak még fokozottabbá vált a zűrzavar. Nyilvánvaló volt, hogy a németek és litván csapataik felkészültek a zsidók kiirtására.
Ezzel egy időben elterjedt a hír, hogy a Kis Gettóban fegyveres németek törtek be a zsidókhoz, és gyilkos dühvel kergették ki őket otthonaikból. Felsorakoztatták őket egy területen az üzleti negyedben, majd két csoportra osztották őket: az egyikbe azok kerültek, akiknek volt fehér kártyája, a másikba azok, akiknek nem. Ezt követően pedig családjaik is követték őket a megfelelő csoportokba.
Ott helyben, a zűrzavar kellős közepén, a következő sorsdöntő kérdést szegezték nekem. Engedelmeskedhete az Eltestenrat Jordan rendeletének, elfogadhatjae és kioszthatjae a kártyákat vagy sem? Ugyanis minden egyes kártya, amelyet egy munkásnak kiosztanak, automatikus halálos ítéletet jelent másoknak. Vajon ez azt jelenti, hogy azokat, akiknek nem jut kártya, átadják a német gyilkosoknak, hogy azok végezzenek velük kedvük szerint? Mert ebben az esetben az egyik ember életét előnyben részesítik egy másikéval szemben. És milyen alapon dönthetik el, kinek az élete fontosabb? Ki érdemli meg a fehér kártyát, és ki nem?
Még egy kérdést feltettek nekem: Helyénvalóe, ha valaki elmarkol egy fehér kártyát, hogy mentse az életét? Ugyanis ha az ember elmarkolt magának egy Jordan Scheint, azzal egy másik zsidót a családjával együtt a halálba küldött. Hogyan dönthetett az ember úgy, hogy az élete értékesebb, mint egy másik ember élete?

Válasz: Különféle nézetek léteznek az első kérdést illetően; ezek közül egyesek megengedhetőnek tartják, hogy az Eltestenrat szétossza a fehér kártyákat, mások szerint ez tilos.
Hasonló eset történt pár hónappal később, 5702. márchesván 6án – 1941. október 27én –, Kovnóban, amikor is az Eltestenratot utasították, hogy plakátozza ki a gettó utcáin, hogy két nappal később, október 29én, a gettó minden lakosának – férfiaknak, nőknek és gyerekeknek, az időseket és a betegeket is beleértve – gyülekeznie kell a Demokratiaplatzon (Demokrácia tér). Egyetlen zsidó sem maradhat otthon azon a napon. Az Eltestenrat azonnal elküldött négy embert a kovnói rabbi, Ráv Avrohom Dovber Kahana Shapira otthonába. Azt akarták megkérdezni, hogy engedelmeskedniük kelle a német parancsnak vagy sem, ugyanis a birtokukba jutott információk szerint az összegyűltek nagy részét ki akarják végezni.
Késő este érkeztek meg a rabbi házába. A törékeny, öreg, súlyosan beteg rabbi már aludt.
Ennek ellenére a felesége felkeltette őt, és jelentette neki, hogy küldöttség érkezett hozzá. A rabbi azonnal felkelt, és ismertették vele a gettóban kialakult legfrissebb helyzetet. Amikor a rabbi tudomást szerzett az új rendeletről, a gyötrelemtől reszketni kezdett, és majdnem elájult. Néhány csepp valeriánát kellett adni neki, hogy megnyugodjék. Felismervén a ránehezedő súlyos felelősséget, közölte a küldöttséggel, hogy a zsidóság hosszú és véres történelme bővelkedik az ilyen sátáni rendeletekben. Mindamellett nem tud azonnal döntést hozni az ügyben; némi időre van szüksége. Aznap éjjel már nem feküdt le, hanem az egész éjszakát azzal töltötte, hogy a vonatkozó háláchá aspektusaival foglalkozó köteteket böngészte. Hosszas mérlegelést követően a következő döntést hozta: „Ha kibocsátanak egy rendeletet, amelynek értelmében egy zsidó közösség elpusztíttatik, de van rá esély, hogy a közösség egy részét mégis életben hagyják, a közösség vezetőinek össze kell gyűjteni minden lelki erejüket ahhoz, hogy a rájuk nehezedő felelősség teljes tudatában dönthessenek. Minden lehetséges intézkedést meg kell tenniük annak érdekében, hogy a lehető legtöbb embert meg lehessen menteni.”
Ez egyezett az én véleményemmel is, miszerint a közösségi vezetőknek kötelessége annyi embert megmenteni, amennyit csak lehet. És mivel a fehér kártyák kibocsátása lehetővé tette bizonyos számú ember megmentését, az Eltestenratnak össze kell szednie minden lelki erejét, és belátása szerint szét kell osztania a kártyákat, hogy így a lehető legtöbb ember életben maradhasson.
És ami azoknak a munkásoknak a dolgát illeti, akik erővel igyekeznének megkaparintani a kártyát mások elől, alapvetően az lenne a helyes hozzáállás, hogy egyetlen zsidó sem tehet semmi olyat, ami egy másik zsidó életét veszélyezteti. Mindazonáltal a szerint az elv szerint, amelyet a rabbi az első kérdésre adott válaszában felvázolt – azaz, hogy amikor egy egész közösség van veszélyben, mindenkit meg kell menteni, akit csak lehet –, úgy tűnt, hogy minden munkás szabadon megtehet mindent, amit csak tud annak érdekében, hogy a saját és családja életét megmentse.

  • Küldés emailben

Fejezetek