56. Amikor valaki az életét kockáztatja, hogy csatlakozzon a partizánokhoz
Kérdés: Mint azt korábban már többször említettük, a németek naponta több mint ezer embert vittek el rabszolgamunkára a Kovnó melletti repülőtérre. Valahányszor nehéznek bizonyult feltölteni ezt a kvótát, szörnyen dühbe gurultak, és gyilkos hangulatban vonultak végig a gettón, hogy összefogdossák a szükséges számú zsidót. Ez még azelőtt volt, hogy úgy döntöttek volna, az Eltestenrat-ra terhe-lik rá a napi két műszakba szükséges ezer-ezer ember állításának feladatát.
Amikor a németek végigvonultak a gettón, arcukról eltűnt minden emberi vonás, leginkább felhergelt vadállatokra hasonlítot-tak, akiknek egyetlen célja az volt, hogy csillapítsák vérszomjukat. Egyre-másra rátámadtak a fegyvertelen zsidókra, kegyetlenül ütle-gelték őket, és mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy meg-alázzák őket. A gettóban minden egyes nap rosszabb volt, mint az azt megelőző. Folyton újabb és újabb rendeleteket bocsátottak ki, hogy összezavarjanak és megrémítsenek minket. Nap, mint nap idegesen kérdezgettünk mindenkit a környezetünkben: „Mi a leg-újabb hír? Mit tartogat a mai nap?”
Egy nap gettó szerte elterjedt a hír, hogy a németek úgy ha-tároztak, hogy az emberek egy részét másik táborba költöztetik át. Tudtuk, hogy ez a tábor biztosan haláltábor lesz. Ezt a hírt gyorsan egy másik is követte. Sok rab úgy döntött, hogy aznap este meg-szökik, és csatlakozik az erdei partizánegységekhez, akik gerillahá-borút vívtak a németek ellen. Így legalább lehetőségük nyílik arra, hogy bátran szembeszálljanak az ellenséggel.
A gond azonban az volt, hogy a gettótól egy rendkívül veszé-lyes út vezetett az erdőig. Ráadásul a gettót olyan szögesdrót-kerítés vette körül, amelyben elektromos áram keringett – hozzáér-ni az öngyilkossággal volt egyenlő –, és őrtornyokból éjjel-nappal gépfegyveres német őrök vigyázták a rabokat. De ha még mindez sem riasztott volna el valakit attól, hogy szökést kíséreljen meg, ak-kor volt még egy vakító reflektor is, amely a gettó egész környékét fényárba borította.
A partizánoknak nem volt elég fegyverük, úgyhogy az volt a szabály, hogy csakis olyanokat fogadtak maguk közé, akik hozták a saját fegyverüket. Ez a szabály azonban csak növelte a gettóból való megszökés kockázatát. Ha egy zsidót a németek a gettón kívül ta-láltak, azonnal agyonlőtték. Egy fegyveres zsidó azonban nem úszta meg ilyen gyors, egyszerű halállal.
Növelendő a veszélyeket, a legtöbb erdei partizáncsoport nem igazán vágyott arra, hogy zsidókat fogadjon be soraiba. Sokan közülük antiszemiták voltak. A partizánoknak megvoltak a maguk okai, hogy miért harcoltak a németek ellen, és ha egy zsidó „vé-delmező” kezük közé került, elég gyakran az életével fizetett.
Tekintettel mindezen tényezőkre, Reb Jichák Gold azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy a háláchá vajon megengedi-e egy gettórabnak, hogy megkockáztassa a szökést az erdőbe annak re-ményében, hogy Isten majd segít neki életben maradni.
Úgy tűnt, két lehetséges módja van a probléma megközelíté-sének: Egyfelől a gettón belül az ember életét biztosan veszély fe-nyegette. A szökés új reménnyel kecsegtetett. Az gettó egyik alap-vicce, amellyel a rabok a gettó falain belül rájuk váró biztos halálra emlékeztették magukat az volt, hogy saját magukat és a többi gettó-lakót „szabadságon lévő halottaknak” nevezték. Más szóval úgy te-kintettünk magunkra, mint halott emberekre, akiknek élete csupán ideiglenes haladékot jelent. Még azokban az időszakokban is, ami-kor nem voltak úgynevezett Akzion-ok (’razziák’), a zsidók élete a gettón belül mindig veszélyben forgott. Ugyanis a németek a legkisebb vétségért, kihágásért lelőtték az embert. Akkor is, ha a németek azt képzelték-e, hogy a zsidó tiszteletlenül viselkedett, akkor is, ha egy morzsányi élelmet találtak a ruházatában, amikor a rabszol-gamunkából visszatért a gettóba. A gettó maga szüntelen életve-szély forrása volt. A gettón kívüli élet nem jelentett ilyen abszolút életveszélyt. A gettón kívül mindig ott volt egy lényeges esély: az ember esetleg életben maradhat!
Másfelől a helyzetet a következőképpen is lehetett értékelni: A gettón belüli élet nem jelentett közvetlen életveszélyt. Az a szóbe-széd is járta, hogy aki a gettóban marad, annak nem lesz baja, fel-téve, hogy rendesen dolgozik, és teljesíti a németek összes követelését, míg a veszély azokra, akik kiszöktek az erdőkbe, nem csupán a németek, de a litvánok felől is leselkedett, akik vagy átadták a zsidókat a németeknek, vagy maguk végeztek velük.
Válasz: Számomra úgy tűnt, hogy a gettóbeli élet egyértelmű ve-szélyt jelentett az ember életére. Már maga a zsidók elkülönítése és gettókba zárása is azzal a kizárólagos céllal történt, hogy elrabolják tőlük minden vagyonukat, hogy rabszolgaságra juttatva őket ki-zsákmányolják munkaértéküket, majd legvégül fizikailag megsemmisítsék őket. Ugyanakkor a szökés az erdőbe a túlélőknek újabb lehetőséget kínált az életben maradásra. Azok, akik összeszedték minden bátorságukat, és úgy határoztak, hogy megszöknek, ezt csupán esélyeik alapos fontolóra vételét és mérlegelését követően tették.
Időről időre láttunk a gettóban partizánokat, akik nyilvánva-lóan minden különösebb probléma nélkül jutottak be a gettóba – majd onnan ki. Mindenki, aki csatlakozni kívánt hozzájuk, útbaigazí-tást kapott, miképpen találhatja meg az erdőben a rejtekhelyeiket. Noha kockázatosak voltak ezek az útvonalak, a partizánok látható-an mindig megúszták. Nyilvánvaló volt, hogy a németek zsidókkal szembeni fellépése kötelezővé tette a zsidók számára, hogy ellenáll-janak, és azt tegyék velük, amit ők tettek velünk.
Ezért hát úgy rendelkeztem, hogy nem szabad kikezdeni azoknak a bátorságát, akik ki akarnak szökni az erdőbe. Sőt kifeje-zetten ösztönözni és támogatni kell őket, és meg kell adni számukra minden lehetséges segítséget a szükséges fegyver és muníció meg-szerzéséhez, hogy amikor csatlakoznak a partizánokhoz, már harcra készek legyenek.
