110. A kohén, aki megölt egy nem-zsidót
Kérdés: A felszabadulást követően az emberek kezdtek visszatérni szülővárosaikba, hogy megkeressék rokonaikat vagy megtudjanak valamit a sorsukról; egyben igyekeztek megmenteni azt a keveset, ami esetleg még maradt az ingóságaikból.
Az Oroszországba száműzött, majd a háború után Kovnóba visszatért zsidók között volt egy férfi, aki minden reggel és este együtt imádkozott velünk a mi kis bét hámidrásunkban, a Morani utca 28-ban található Hoisman Kloiz-ban. Ráadásul az általam ak-koriban tanított Talmud Dáf Jomi tanulócsoport óráira is naponta eljárt.
A férfi nagyon vallásos volt, a micvákat gondosan, minden részletükre kiterjedően megtartotta, és valódi istenszerető és isten-kereső emberhez méltóan viselkedett. Jótékony, nagyvonalú és közszeretetnek örvendő ember volt. Kohénként ünnepnapokon mindig kiterjesztett karral áldotta meg a gyülekezetet, s az embere-ket elbűvölte az a különleges dallam, amellyel az áldást kísérte.
Az egyik ünnepen egy férfi, aki éppen akkor tért vissza Kovnóba, odajött hozzám, és azt mondta: „Rabbi, ennek az em-bernek nem szabad megengedni, hogy megáldja a közösséget. Tu-dok róla, hogy megölt valakit. Meg kell tiltsa neki, hogy áldásra emelje a kezét!”
Az ünnepet követően meglátogattam a kohént, hogy tőle is megtudjam, hogyan történt a dolog. Ő a következőt mesélte ne-kem:
Régebben áruval házaltam faluról falura, mellékutakon és er-dőkön keresztül. Önvédelmi célból mindig töltött revolvert hordtam magamnál. Egy özvegyasszony, akinek a férjét egy litván keresz-tény meggyilkolta, egy alkalommal a következő kéréssel keresett meg:
– Ismeri sanyarú helyzetemet, és azt, hogy támasz nélkül élek. Egy litván betört a házamba, és elrabolta minden maradék vagyonkámat. Elvitte a bútoraimat és az edényeimet is.
– És én mit tehetek magáért? – kérdeztem az özvegytől.
– Kérem, menjen el ahhoz a litvánhoz, és fenyegesse meg a pisztolyával. Parancsoljon rá, hogy adja vissza a szegény özvegyasz-szonynak a holmijait, és ijesszen rá, hogy lelövi, ha nem engedel-meskedik.
Úgy éreztem, hogy talán segíthetek neki. Így hát elmentem a litvánhoz, elővettem a revolveremet, letettem magam mellé az asz-talra úgy, hogy a csöve felé nézett. Megpróbáltam ráijeszteni, hogy adja vissza az özvegynek a vagyonát. De a tolvajra semmi hatást nem tett a revolverem; cseppnyi félelmet sem árult el. Sőt, ami azt illeti, annyira megdühödött, hogy megpróbálta felmarkolni a fegy-vert az asztalról, és rám irányítani a csövét.
Természetes, hogy szembeszálltam vele; az életem forgott kockán. Birokra keltünk egymással, mindketten azon voltunk, hogy magunkhoz kaparintsuk a revolvert, és miközben viaskodtunk, a fegyver elsült, és a golyó megölte a litvánt. Még ma sem tudom, ki és hogyan húzta meg a ravaszt. Nem emlékszem, hogy meghúztam volna a ravaszt, hiszen a revolver nem is volt a kezemben.”
Válasz: Arra jutottam, hogy ezt a halálesetet nem lehet gyilkos-ságnak, vagy gondatlanságból elkövetett emberölésnek tekinteni, hiszen a kohénnek egyáltalán nem volt szándékában megölni ezt a litván férfit, csupán rá akart ijeszteni. Mi több, abban a pillanatban, amikor megölte a férfit – már ha valóban az ő ujja volt a ravaszon –, az élete veszélyben forgott, hiszen ha a litvánnak sikerült volna megkaparintania a fegyvert, bizonyosan megölte volna a kohént. De, még ha a kohén szándékosan ölte volna is meg a férfit a revol-verért folytatott küzdelem során, nem lehetne felelősségre vonni ezért a tettéért, hiszen amit tett, önvédelemből tette.
Mivel a kohén megbánta tettét, és vezekelt is, amiért közvet-ve egy ember halálát okozta, minden háláchikus vélemény egyezik azt illetően, hogy feltartott kezű papi áldásban részesítheti a gyüle-kezetet. Így hát utasítottam, hogy ne figyeljen oda a litván férfi ha-lálával kapcsolatos neki szánt megjegyzésekre. De a kormány sem találta soha szükségesnek, hogy ezt a kohén férfit törvény elé idéz-ze a litván férfi halála miatt.

Megszakítás