73. A fiú, akit feltételezhetően halott apja után neveztek el
Kérdés: 5701. sziván 28. – 1941. június 24. – volt az a nap, amikor bealkonyult a litvániai zsidóság számára. Ezen a napon vo-nult be a német hadsereg Litvániába, és a zsidókat, akik nem tud-tak elmenekülni előlük, kíméletlenül legyilkolták. A gyilkos német hadsereg mindenhová zűrzavart és pusztulást hozott.
Ekkor sok család szóródott szét vagy vált külön egymástól, mert számos esetben megtörtént, hogy éppen azelőtt, hogy a né-metek megérkeztek volna, egy apa vagy férj, egy fiú vagy leány útnak indult valahová, s aztán ezeknek az embereknek nyoma ve-szett.
Az ilyen kettétépett családok közül való volt a Lieberman csa-lád is. Lieberman úr több napon át utazott Kovnóból Vilnába. Idő-közben a németek megszállták Vilnát, s mivel mindenfajta kommu-nikáció megszakadt a két város között, felesége és kislánya semmi hírt sem kapott felőle. Feleségének fogalma sem volt arról, hogy a férje él-e még, vagy – mint az oly sok zsidóval megtörtént – meg-gyilkolták a németek.
A család egy barátja Kovnóba jött, és elmondta az asszony-nak, hogy éppen Vilnában tartózkodott, amikor a várost megszáll-ták a németek. Ő több száz másik zsidóval együtt gyalog menekült el, végig a Vilnát Kovnóval összekötő országúton. Lieberman is a menekülők között volt. Útközben egyszer csak német repülőgépek jelentek meg felettük, és géppuskákból tüzet nyitottak a zsidókra. Sokakat halálos találat ért. Mivel ez a férfi nem látta többé az asz-szony férjét, úgy érezte, joggal feltételezhető, hogy ő is életét vesz-tette a golyózáporban.
Amikor a szerencsétlen asszony meghallotta ezt a szörnyű hírt, siratni kezdte a férjét, és hosszú ideig nem tudott megvigaszta-lódni. Amikor a németek bevették Kovnót, talált magának és a lá-nyának egy rejtekhelyet a keresztények között, és Isten irgalmának köszönhetően, mindketten túlélték a háborút, ahogyan a fia is, akit közben megszült, és „néhai” férje után nevezett el.
Csak miután a németek végül vereséget szenvedtek, és az életben maradt zsidók előjöhettek a rejtekhelyeikről, térhetett vissza Lieberman az orosz sztyeppékről, ahol száműzöttként élte végig a háborús éveket, s a felesége öröme nem ismert határokat.
De amikor a férj számára kiderült, hogy a fia utána lett elne-vezve, tiltakozott. Kijelentette, hogy semmilyen körülmények között nem hajlandó hozzájárulni, hogy a fia az ő nevét viselje. Felesége érve, hogy a gyermek csak azért kapta a férfi nevét, mert ő, a fele-ség, halottnak hitte a férjét, mit sem változtatott a férfi álláspontján. Ragaszkodott hozzá, hogy a gyermeket valamelyik halott felmenője emlékére szokás elnevezni; mivel azonban ő él, azt akarja, hogy a fia kapjon új, törvényes nevet, és ne nevezzék többé az apja nevén.
Ezt követően megkérdeztek engem, hogy rendben van-e az, hogy a fiú élő apja nevét viseli, vagy meg kell változtatni a nevét az apa kérésének megfelelően.
Válasz: Kínos volt az apa számára, amikor mások az ő nevén szó-lították a fiát, mert mindig azt hitte, hogy őt szólítják. Ráadásul, amikor az apa a saját nevét használva szólította a fiát, az emberek, akik ezt hallották, abszurdnak és nevetségesnek érezték a dolgot. Nem tudván, hogy a fiát szólította, azt hitték, hogy magában be-szél, hogy megháborodott. Továbbá az apa úgy vélte, rossz ómen az ő számára, ha a fia neve ugyanaz marad, mint az övé, mert a zsidó hagyomány szerint olyanok után szokás elnevezni újszülötte-ket, akik már meghaltak.
Ezért hát úgy rendelkeztem, hogy az apának igaza van, és a gyermeknek új nevet kell kapnia. Azonkívül helyénvaló, hogy a fiú nevét törvényesen megváltoztassák a születési bizonyítványban.
