61. Az ember joga, hogy kockáztassa az életét
Kérdés: A kovnói gettó zsúfoltsága elviselhetetlen volt. A gettó aprócska területére mintegy harmincezer embert börtönöztek be, és minden egyes szobára hajmeresztően nagy számú lakó jutott. A kényelem ismeretlen fogalom volt. A mocsok ijesztő méreteket öl-tött. Az egészségügyi körülmények kibírhatatlanok voltak. A bűz és mocsok elsődleges oka a ruhahiány volt; a gettóraboknak legna-gyobbrészt csupán egyetlen ruhájuk volt, hogy a testüket befedjék. Az embereknek még alsóneműjük sem volt, és egy embernek a leg-jobb esetben is csak egyetlen inge volt, váltásról tehát szó sem lehe-tett. De szappan sem volt, amivel mosdani vagy mosni lehetett vol-na.
A harmadik egyiptomi csapás elárasztotta az egész gettót. A tetvek úgy szaporodtak…, akár a tetvek! Rámásztak az emberekre, belemásztak a ruháikba. A gettóban sehol sem volt olyan anyag, amivel akár az embereket, akár a ruháikat meg lehetett volna tisztí-tani, vagy amivel azokat a hitvány férgeket el lehetett volna pusztí-tani. A folytonos vakarózástól az emberek bőre tele lett mindenféle fekélyes sebekkel, s ez is csak súlyosbította szenvedéseiket.
Egyetlen hely volt csupán, ahol a gettólakók egy kis pihenés-hez juthattak, s ez a németek engedélyével nyitott fürdő volt. A für-dőnek volt egy speciális helyisége, ahol olyan nagy volt a hőség, hogy az elpusztított minden élősködőt a fürdőzők ruháiban. A für-dőzők kaptak egy kevéske folyékony szappant, amely épphogy elég volt ahhoz, hogy megmosakodjanak vele, a ruhájuk kimosására egy gramm sem maradt belőle. De igazából nem is volt olyan helyiség a fürdőben, ahol moshattak volna; egyedül a tetvetlenítő szoba állt rendelkezésre, ahová a fürdőzők a fürdés idejére lerakták a ruhái-kat.
Ez a fürdő különösen a betegek és legyengült fizikumúak számára volt nagyon fontos, ugyanis a németek sem a betegséget, sem a gyengeséget nem tartották a rabszolgamunka alól mentesítő elégséges indoknak. Ha azonban valakire éppen rákerült a sor, hogy elmenjen a fertőtlenítő központba, s volt is egy ilyen értelmű utasítás a birtokában, akkor ő aznapra mentesült a munka alól.
Ami azt illeti, én voltam a fürdőszolga, és örömmel láttam el ezt a feladatot. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mindig elég fa legyen a fürdő és benne a tetvetlenítő kamra kellő hőfokon tartá-sához. Az volt a célom, hogy lehetőséget biztosítsak a rabok szá-mára, hogy megszabaduljanak attól az irdatlan mocsoktól és bűztől, amely a gettóban uralkodó minősíthetetlen köztisztasági állapotok kényszerű következménye volt. A fürdéstől egyben legyengült tes-tük is mindig egy kissé erőre kapott. Azzal, hogy a fürdő ily módon lelket öntött beléjük, én is hozzájárulhattam szenvedéseik valame-lyest elviselhetőbbé tételéhez.
Több ízben is előfordult, hogy a nagy gáón és cádik, Ráv Jehosuá Levinson – Isten vegyen elégtételt érte –, a raduni jesiva igazgatója és a Chofec Chájim unokája (aki egyedül volt a kovnói gettóban, mert a családja Radunban ragadt) így szólt hozzám: „Iri-gyellek ezért a fontos micváért, amit itt teszel. Ez a fürdő felfrissít, és megújult élni akarással tölt fel, hogy megérhessem a zsidó nép megvigasztalódását és az átkozott németek bukását.”
Fürdőgondnoki pozíciómat kihasználtam arra, hogy a fürdő sábátkor és jom tovkor zárva legyen, még a téli péntek estéken és ünnepi előestéken is. Az Eltestenrat vezetője, Dr. Elchanan Elkes, többször is figyelmeztetett, hogy veszélybe kerül az életem, ha a németek számára kiderül, hogy „minden indok nélkül” tartom zárva a fürdőt sábátkor és jom tovkor. Azt is felajánlotta, hogy ad nekem egy másik állást. „Miért ragaszkodik egy ilyen rangon aluli feladat-hoz? A fürdőszolgaság nem méltó munka egy rabbi számára. Rá-adásul az életét is kockáztatja azzal, hogy szombaton és a többi zsi-dó ünnepnapokon zárva tartja a fürdőt.”
Kifejtettem neki, hogy én valójában nagy örömmel végzem ezt a feladatot. Kiváltságnak tartom, hogy időről időre segíthetek megszabadulni a többi zsidónak attól a szörnyű mocsoktól, amelyet itt a gettóban kényszerülnek elviselni. Ráadásul ennek az állásnak egy másik fontos aspektusa volt, hogy lehetőségem nyílott segíteni a Kilencedik Erődből megszökött raboknak.
A Kilencedik Erődben a zsidó rabszolgamunkások arra kény-szerültek, hogy a németek által meggyilkolt zsidók holttestét elham-vasszák. Erről részletesen írok Churbán Litá (Judaica Press: The Annihilation of Lithuanian Jewry – A litván zsidóság kiirtása) című munkámban. A rabszolgamunkások, akiket e borzasztó feladat el-végzésére kényszeríttettek, pontosan tisztában voltak azzal, hogy egy nap őket is kivégzik a németek. Tudták, hogy a németek mód-szeresen megsemmisítik az általuk elkövetett népirtás nyomait és szemtanúit. Így aztán azok a szerencsétlen halotthamvasztók min-den alkalmat és lehetőséget megragadtak, hogy a Kilencedik Erőd-ből visszaszökjenek a gettóba. De mivel sajnos egész nap holttes-tekkel kellett dolgozniuk, ruhájuk hullabűzt árasztott. Ha sikerült visszaszökniük a gettóba, első útjuk minden esetben a fürdőbe veze-tett. Azonnal meg akartak fürdeni, és el akarták távolítani a hulla-bűzt a hajukból és a bőrükből. A ruháik menthetetlenek voltak, mu-száj volt elégetni azokat a fürdő kazánjában. Miután kipihenték ma-gukat a gettóban, rendszerint továbbszöktek az erdőbe, hogy elter-jesszék a hírt, mit tesznek a zsidókkal az átkozott németek a Kilen-cedik Erődben.
Egy alkalommal a német gyilkos, Filgross – töröltessék ki a neve! –, eljött ellenőrizni a fürdőt, és, szombat lévén, zárva találta. Megkérdezte: „Miért van ma zárva a fürdő? És hol van az, aki meg van bízva a felügyeletével?!”
Egyes gettórabok tudomást szereztek erről, és ragaszkodtak hozzá, hogy nyissam ki szombaton is a fürdőt, mert veszélybe ke-rülhet az életem, ha továbbra is zárva tartom. De én nem hallgat-tam rájuk. Amikor később elmentem a Nachumovics lakásba, hogy órát adjak állandó tanítványaimnak, ők megkérdezték tőlem, vajon jóváhagyja-e a háláchá, hogy veszélyeztetem az életemet, ugyanis tudomásuk szerint a törvényszegésnek csupán három olyan kategó-riája van, amelyek esetében az embernek inkább vállalnia kell, hogy megölik, semhogy megszegje a tórai törvényt. Hogyan veszélyez-tethetem hát magamat egy e háromtól eltérő micva, jelen esetben a szombat megtartása érdekében?
Válasz: Arra a következtetésre jutottam, hogy az ember más micvákért is kockára teheti az életét. A szombat megtartása nagyon fontos micva, egyenértékű az összes többi micvával együttvéve. Bölcseink azt mondták: „Aki megtartja a szombatot, az olyan, mintha a Tóra összes micváját teljesítette volna. Amikor valaki megszentségteleníti a szombatot, az olyan, mintha az egész Tórát tagadta volna meg.” Teljességgel elfogadható volt tehát az, hogy kockára tegyem az életemet a szombat megtartásáért. Jogom volt zárva tartani a fürdőt, mert legnagyobb bánatunkra és gyötrel-münkre a szombat oly mértékig megszentségtelenítődött a gettó-ban, hogy az ember szinte nem is tudhatta, hogy épp szombat van. Az átkozott németek ugyanis még szombaton és a zsidó ünnep-napokon is dolgoztatták a zsidókat. Így idővel a szombat szinte tel-jesen feledésbe merült a gettóban. Ezért éreztem helyénvalónak, hogy a szombat megtartása és megszentelése érdekében veszélyez-tessem az életem. Hiszem, hogy e micvának köszönhetően éltem túl ezt a siralomvölgyet, és részesültem abban a kiváltságban, hogy tanúja lehettem a sátáni németek bukásának. „Hálát adok Istennek, és dicsőítem őt, amíg élek.”
