Kié az ima? – A zsinagógai megtiszteltetések láthatatlan dinamikái
A zsinagógai élet szent tere gyakran nemcsak az imádság, hanem az emberi érzékenység, a társadalmi helyzetek és az elvárások színtere is. Oberlander Báruch rabbi humorral és bölcsességgel avatott be minket a zsinagógai megtiszteltetések mögötti társadalmi és politikai dinamikába – abba a világba, ahol egy székre ülés, egy kádiskimondás vagy egy tóratekercs felöltöztetése is komoly érzelmi és közösségi kérdéssé válhat.
A megtiszteltetés nem mindig dicsőség – néha próbatétel
A rabbi egy különösen tanulságos haszid történettel nyitotta előadását: egy egyszerű zsidó ember, aki gazdagságra tett szert, a földesúr támogatásával szeretett volna előimádkozó lenni jomkipurkor – holott sem olvasni, sem énekelni nem tudott megfelelően.
A primisláni rebbe bölcs válasszal állt elő: „Háromféle ima létezik: Mózesé – a szenté, Dávidé – az énekesé, és a szegény ember imája – aki megtört szívvel szólítja meg az Örökkévalót. Te nem vagy sem Mózes, sem Dávid. Ha vállalod, hogy egyik napról a másikra elszegényedsz – talán akkor valóban tudsz szívből imádkozni.”
A tanulság világos: nem minden megtiszteltetés való mindenkinek – és nem mindenki alkalmas bármelyik szerepre, pusztán a vágy vagy társadalmi pozíció okán.
Az előimádkozó – áhítat vagy verseny?
A közösségi ima lényege, hogy együtt mondjuk az imákat, ehhez pedig szükség van egy vezetőre – az előimádkozóra. De ki legyen az?
„Aki gyászévben van, illik, hogy előimádkozzon. De szombaton és ünnepnapon nem – mert ezek a napok nem a gyászról szólnak.”
Sok helyen azonban már az is feszültséget okoz, ha valaki gyakran hivatkozik „járcájtjára”, azaz halálozási évfordulóra – néha még akkor is, ha nem az édesapjáról vagy édesanyjáról van szó. Vannak, akik úgy érzik: ezzel „lefoglalják” az előimádkozói szerepet más elől.
A jeruzsálemi Slomó rabbi szavait idézte a rabbi: „Szombaton nem előimádkozom – káddist mondok, mert árva lettem, nem kántor.”
Szabályok és érzékenység: mi dönt az elsőbbségről?
A Sulchán Áruch és a hitközségi szabályok is pontos rendet adnak: aki épp slosimban van – az első 30 napos gyászban –, annak előnye van a többi gyászolóval szemben. Aki járcájtot tart, megelőzi a gyászolót, mert a következő lehetőség csak egy év múlva jön el.
De mit érnek a szabályok, ha közben emberek megsértődnek? „Ha veszekedés van, jobb nem előimádkozni. A szeretet, a béke – ezek is áldozatok az elhunyt lelki üdvéért.” – tanította a rabbi az édesapja példáján keresztül.
Székek, helyek, arcok – a zsinagóga szimbolikája
Nemcsak az előimádkozás, de az ülőhelyek is viták forrásai lehetnek. Régebben a helyeket licitálással osztották ki – az első sorokba nem akárki ülhetett. De még ma is megbántódhat valaki, ha „nem a megszokott helyére” ültetik – különösen, ha vendégként érkezik, vagy ha valaki „véletlenül” elfoglalja az ő székét.
Egy történet szerint valaki dühösen dobta el a másik kabátját, mert az ő helyére ültek. „Ahelyett, hogy örült volna a szép előimádkozásnak, azzal volt elfoglalva, hogy valaki az ő helyén ül.”
A tórához felhívás – rang, díj, érzékenység
A tóraolvasás során is buktatókba ütközhetünk. Ki kapja a megtiszteltetést? Van, ahol licitálással döntenek. Van, ahol az előző nap egyeztetnek. A járcájtosnak joga van kérni – de nem mindenki veszi jónéven, ha valaki más „vette meg” a felhívást.
És ha már felhívták: kinek a nevét említi az ember az áldás után? „Van, aki megsértődik, ha nem mondják be a nevét. Ezért én csak általánosan mondom: az egész közösségért.” – osztotta meg saját gyakorlatát a rabbi.
A legnagyobb megtiszteltetés – amit sokan visszautasítanak
A tóraöltöztetés feladata sokak szemében „gyerekes” megtiszteltetés. Pedig a Talmud szerint épp ez a legnagyobb: „Aki felmegy a Tórához, megtiszteltetésben részesül. Aki öltözteti – ő a Tórát szolgálja.”
A rabbi saját gyerekkori emlékeit is megosztotta: „Egy idő után visszautasítottam, hogy mindig én öltöztessem a tórát. Csak később értettem meg, mekkora megtiszteltetés volt ez.”
És akkor mi a megoldás?
Az előadás végén egyértelmű üzenet fogalmazódik meg:
„Ne keressünk mindenhol sértést. Ne versengjünk a helyekért, a szerepekért. A zsinagóga közösségi tér – nem versenypálya. Mindenkit nem lehet egyszerre megtisztelni – de mindenki része a közösségnek.”
Az igazi megtiszteltetés nem feltétlenül az, amit mások előtt végzünk – hanem amit az Örökkévaló előtt, szívből teszünk.
Az EMIH rabbijai és közösségi vezetői élő adásban izgalmas témákkal várják a Virtuális Bét Midrás hallgatóit a zsido.com Facebook oldalán. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
www.facebook.com/Zsidocom/
#Oberlander
