Közismert az anekdota, melyben egy bajok sújtotta ember, szemét az égre emelve a következő szavakkal fakad ki az Örökkévalónak: „Istenem, azt ígérted, te mindig ott leszel nekem hogy utamon kísérjél, de most, mikor hátranézek, egyetlen pár lábnyomot látok életem sivatagában”. Erre egy meleg, szerető hang azt feleli az embernek: „Fiam, azok a lábnyomok az enyéim, míg téged a hátamon hordtalak”.

Szombaton olvastuk a Tórából, hogy Isten miként fog visszatérni a száműzetés után. Fontos tisztázni: a Tóra nem azt mondja, hogy valójában mi térünk majd vissza a gálutot megelőző spirituálisan idilli állapotba – csak éppen Isten segítsége által. Hetiszakaszunk fő üzenete ennél tovább megy, s azt mondja, bizonyos értelemben maga Isten is a száműzetést szenvedi, és a jövőbeni Megváltás során Őmaga fog visszatérni közös otthonunkba.

Iménti gondolat különös jelentőséggel bír: ezek szerint Isten nem csupán ura és irányítója a világnak, hanem életünk minden pillanatában részt vállal: velünk ünnepli az új gyermek születését és velünk együtt sínyli a száműzetést. Más szóval: nemcsak kíséri életünket, de igaz társként, osztozik is benne.

Egy fogoly külső segítség híján képtelen kiszabadulni börtönéből. Mindig szüksége lesz egy társra, aki a szökésben segíti. Ez a spirituális valóságban sincs másképpen: a fogságból nem tudunk egyedül kiszabadulni. Ilyenkor Istenre támaszkodunk, s tőle várjuk hogy segítsen át minket a korlátainkon, s hogy eltávolítsa utunkból a fizi­kai, valamint a pszichológiai aka­dályokat.

Istenben egy olyan segítőtársra lelünk, aki a szabadulásunkhoz szükséges menekülőutat már rég megtervezte és előkészítette, még jóval fogságba kerülésünk előtt. Nem vár másra, mint hogy mi is készen álljunk a gálutból való szökésre, hogy abból kiszabadítva oda vezessen bennünket vissza, ahová mindig is tartoztunk, hogy azok legyünk, akik mélyen legbelül mindig is voltunk: igaz zsidók, s igazán zsi­dók.

 

Kovács Jichak rabbinövendék cikke Elisha Greenbaum írása nyomán.