Ha előre megtervezhetnéd, hogy mik legyenek a halálod előt­ti utolsó szavaid, melyek len­nének azok?

Kertelnél, körülírnál, megelégednél pár elhadart szóval vagy vennéd az időt és fáradságot, hogy valami jelentőségteljeset fogalmazzál meg?

Egyszer mondanád el vagy többször is elismételnéd utolsó közlendőidet?

Mózes tudta, hogy nemsoká­ra meg kell halnia. Isten már jó előre közölte vele, hogy népét felkészítse a minél simább és zökkenőmentesebb átállásra és hogy legyen idejük megemészteni utolsó üzenetét. Beszédét minden egyes zsidó meghallgatta…

Mózes beszélt, s mikor befejezte, újra elmondta, csak most egy másik nyelven. Ezt követően egy harmadik nyelven is elismételte mondandóját. Ezt egészen addig folytatta, míg hetven nyelven el nem mondta. Vajon miért tett így?

Mi késztethette arra, hogy üzenetét valamennyi olyan nyelven elmondja, amin emberek beszélnek egymáshoz? Az őt hallgató zsidók mindegyike értette a hébert, így nem valószínű, hogy bármelyiküknek is hiányzott volna, hogy azt egy másik – sőt, további hatvankilenc – nyelven is meghallgassa.

Időnként kihívást jelent újra és újra igazolni a Tóra „jogát” ahhoz, hogy az a modern kor zsidójának az életét is szabályozza. Felgyorsult, elképesztő iramban változó társadalmunkban sokan gondolják úgy, hogy bármi hasonlóság köztünk és még nomadizáló eleink között csupán a véletlen egybeesésnek a műve. Sok zsidóban merül fel a kérdés: miért engedjem, hogy a mózesi törvények irányítsák az életemet, annak valamennyi furcsa rituális szokásával és különc étkezési törvényével?

Amikor Mózes elmondta beszédét, nemcsak az őt akkor körülvevő néphez szólt, de hozzánk is, a jelen kor emberéhez. Üzenetét minden nyelven elismételte, ezzel is hangsúlyozva, hogy annak igazsága örök: mindenhol és mindenkor. Éljünk bármelyik országban, beszéljük bármelyik nyelvet is, igazi anyanyelvünk mindig is a Tóra lesz, aminek szövegét Mózes nekünk mondta el, személyesen.

 

Kovács Jichak rabbinövendék írása Elisha Greenbaum írása nyomán.