Hetiszakaszunk beszámolójában egy fontos különbséget láthatunk az embernek, és a többi entitásnak a megteremtése között. Isten valamennyi élőt és élettelent nagy számban hozott létre, kivéve az embert, akit magányosnak alkotott. Illetve nem tel­jesen: Isten úgy teremtette meg Ádámot, az első embert, hogy létében már magában hordozta párja, Éva létének a le­hetőségét. Isten mintegy kivá­lasztotta Ádámból Évát, akik együtt utódokat nemzettek, s végső soron ők népesítették be a földet. A Talmud (Szánhedrin 37a.) tanítja, hogy Ádám magányosnak teremtése, az emberi individuum jelentőségét és értékét nyomatékosítja: „Bárki, aki egy ember életét veszi el, olybá vétetik, mintha az egész világot pusztította volna el, és bárki, aki egyetlen emberéletet ment meg, olybá vétetik, mintha egy egész világot mentett volna meg”.

A tórai törvények szerint a gyilkosság tilalma olyan univerzális törvény, ami zsidókra és nem zsidókra egyaránt érvényes. Abban az esetben azonban, amikor egy gyilkos despota vezető arra igyekszik rávenni követőit, hogy legyenek társai a pusztításban, akkor a veszélyben lévők még megelőző jelleggel is tehetnek saját épségük érdekében. „Ha valaki meg akar ölni, légy éber, hogy előbb te öld meg őt,” szól a talmudi (Szánhedrin 72a.) útmutatás. A lubavicsi Rebbe ezt a gondolatot még annyival egészíti ki, hogy amennyiben már eleve készülünk önmagunk védelmére, az nem csak saját életünket óvhatja meg, de akár az ellenségünkét is.

Manapság a világ számos pontján a zsidók a terror fenyegetettségében élnek. Ha pedig mi veszélyben vagyunk, akkor az üzenet is, amit a Tórán át hoztunk a világnak: az emberi élet szentségébe vetett hit és az egész erre épülő civilizációnk. Nem csak saját épségünk érdekében kell, hogy megóvjuk magunkat, de az egész emberiségért is. Ha legalább mi képesek vagyunk felismerni ennek az igazságát, akkor remélhetjük, hogy idővel mások is képesek lesznek rá.

Kovács Jichak rabbinövendék cikke Tali Loewenthal írása nyomán.