Hetiszakaszunknak az elején olvassuk, hogy „…midőn elbocsátotta fáraó a népet.” (2Mózes 13:17.)
Első olvasatra érthetetlen: több évszázados rabszolgasorsot követően miért nem önszántából távozott a nép? Miért a fáraónak kellett végül elküldenie őket? Mi lehetett sokak számára olyan vonzó Egyiptomban, hogy még a jól ismert körülmények mellett is inkább maradtak volna?
Az egyiptomiak zöme már három csapással korábban – a jégeső pusztítása után – kész lett volna szabad utat adni a távozásra, ám a zsidók között egészen az utolsó pillanatig voltak olyanok, akik még maradtak volna. Sőt, sokan még csak el sem költöztek korábbi rabszolgatartójuktól, hanem továbbra is egy fedél alatt éltek velük. Utóbbi miatt volt szükség arra is, hogy a zsidók vérrel jelöljék meg saját portájuk ajtaját, ezzel elkerülve a velük egy házban lakó egyiptomiakat sújtó csapást.
Az élet egyik legnagyobb kihívása a megújulásra való készség. Az ember könnyen beleszokik az adott élethelyzetbe, s mintegy állandó igazságnak veszi azt, ezzel lemondva egy jobb holnap lehetőségéről. A körülményeinknek való kiszolgáltatottság érzése időnként annyira elhatalmasodhat rajtunk, hogy még jelen rossz helyzetünket is előnyösebbnek érzékeljük, mint egy lehetőségekkel teli – jóllehet bizonytalan – jövőt.
Ez az állapot is egyfajta rabszolgaság: mikor képtelenek vagyunk a változtatásra, és inkább nem is akarjuk életünknek egy szebb forgatókönyv szerinti változatát élni.
A probléma nem új keletű, s azt már a valódi, fizikális rabszolgaságot sínylő zsidók is megtapasztalták. Nem volt bátorságuk megváltani saját magukat, ezért Mózes és a fáraó összevont kényszerére volt szükség ahhoz, hogy kiszabadulhassanak a szolgaságból, s megtörjék önsorsrontó mintáikat.
Isten számunkra is megváltást ígért, amit majd a Messiás hoz el számunkra, hogy végleg megszabaduljunk Egyiptom után a saját pszichés rabszolgaságunkból is.
Kovács Jichak rabbinövendék cikke Elisha Greenbaum rabbi írása nyomán.
