Bár hetiszakaszunk a Mispátim – törvények – elnevezést kapta, a kabbala bölcsei mégsem győzik hangsúlyozni: a Tóra szempontjából nem annyira a törvények számossága a fontos, mint inkább azok valódi jelentése, illetve forrása. Legyen szó ugyanis bármelyik parancsolatról – a szukkoti luláv lengetésről vagy a betegek látogatásáról –, azok valódi lényege az, hogy a Teremtő és a teremtmény kapcsolatát tudatosítsa bennünk.

Az iméntiek alapján azonban felvetődik a kérdés, hogy vajon mi szükség volt arra hogy Isten parancsolatokat ad­jon egyfajta vezérlő irányelv helyett. De még ha adott is parancsolatokat, azt miért nem volt elég egy kőtáblába sűríteni, mi szükség volt éppen két kőtáblára?

Isten a két kőtáblán keresztül az emberi lét két fő aspektusát hangsúlyozta: a mindennapi, társadalmi részét, illetve az elvont, spirituális vetületét. Máshogy megfogalmazva: az ember és ember közti, illetve az ember és Isten közti kapcsolatot.

Az emberi lét imént vázolt kettősségével szemben Isten léte nem más, mint az abszolút és tökéletes egység. Ez utóbbira mi csak törekedni tudunk. Az egységre való törekvés azonban nem egyenlő a mesterséges uniformizálással. A valódi egység ugyanis elbírja, sőt üdvözli a sokszínűséget. Az egység legnagyszerűbb, legmagasztosabb megnyilvánulása éppen ezen sokszínűségben tud kifejeződni, mikor az egymástól eltérők képesek meglátni magukat egymásban.

Utóbbi a két kőtábla által szabályozott törvénykategóriákra is igaz. Mikor az imakönyvből olvasunk, akkor bár Istenhez beszélünk, a kimondott szavainkba belehallhatjuk a másik ember vágyait is, s ilyen módon mikor Istenhez szólunk, azzal egyidőben embertársainkhoz is kapcsolódunk. Ez megfordítva is igaz: mikor adakozunk egy rászorulónak, aki ezért a háláját fejezi ki, akkor valójában az egész teremtés műve tökéletesedik, ennek tudatában pedig öröme mögött Isten mosolya derül fel nekünk.

 

Kovács Jichak rabbinövendék cikke Yanki Tauber rabbi írása nyomán.

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 21. szám – 2022. január 27.