„Parancsold meg Izrael fiai­nak, hogy hozzanak neked (Mó­zesnek) tiszta olívaolajat… hogy mindig égjen.” Az olajra azért volt szükség, hogy se­gítségével meggyújthassák a menórát, hogy annak a fénye átjárja a Szentélyt. A Talmud bölcsei megjegyzik, hogy fenti tórai versben nem véletlenül szerepel az, hogy „hozzanak neked”, és nem pe­dig az, hogy „hozzanak Nekem (azaz az Örökkévalónak)”, ugyanis nem Istennek van szüksége a fényre, hanem nekünk magunknak.

A micvák célját, és így általában véve az egész judaizmus természetét, sokszor félreértik. Az imákat például nem azért kell elmondanunk, hogy azokon keresztül ismertethessük egy máskülönben felettébb elfoglalt Istennel a személyes kívánságainkat, és nem is azért, hogy Isten még hatalmasabbnak érezhesse magát. Isten a micvák nélkül sem lenne semmivel sem kevesebb, sőt még attól sem, ha szemmel láthatóan megszegjük őket. 

A napi háromszori imának sokkal inkább az a célja, hogy ezeken keresztül emlékeztessük magunkat arra, hogy létezik egy nálunk magasabb rendű erő, aki mellett időről időre hitet tehetünk. A parancsolatoknak is azért teszünk eleget, hogy általuk a sekélyes élvhajhászás helyett testünkben és lelkünkben valami magasztosabb dolgot szolgálhassunk.

Hát mondhatja bárki, hogy nem lenne jobb zsidó, ha a napját imával nyitná és zárná? Tagadhatja bárki a szombattartás azonnali értékteremtő erejét, miután végigéltük annak rítusait – a közös étkezéssel, a tanulással és az istentisztelettel? Mi lehetne lélekemelőbb az egész heti robotot követő szombati pihenésnél, mikor egy napra elszakadhatunk minden földi problémától, hogy kicsit csak a lelkünknek, a szellemünknek éljünk?

A menórát és a Tórát is azért kaptuk, hogy általuk fényre lelhessünk, s utat találhassunk. A Tóra tanulását és a micvák megtartását bár parancsba kaptuk, azok igazi haszonélvezője nem Isten, aki előírta őket, hanem mi, akik élünk általuk.

 

Kovács Jichak rabbinövendék cikke Zalman Posner rabbi írása nyomán.

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 23. szám – 2022. február 10.