Bár ma már csak nagyon kevesen – ha egyáltalán – élnek 120 évig, a játék kedvéért képzeljük el egy pillanatra, hogy éppen a 120. szülinapunkat készüljük megünnepelni. Tökéletes, fizikális korlátoktól mentes egészségnek örvendünk. Vajon mihez kezdenénk?

Talán elmennénk vízisíelni? Esetleg valami eddig ki nem próbált illegális szerhez nyúlnánk? Valami olyat csinálnánk, amit korábban nem engedtünk meg magunknak? Esetleg csak ülnénk tétlenül, várva, amíg életünk percei végleg leperegnek? A gyerekeinkkel töltenénk értékes időt (feltéve, hogy még élnek) vagy az unokáinkkal, dédunokáinkkal, ükunokáinkkal? Esetleg felbérelnénk egy filmes stábot, hogy megörökítsék földi életünk utolsó napjait? Talán a szemeinket sírnánk ki megbocsátásért esedezve?

Mózes ötödik könyvének, a Dvárimnak a végén a Tóra a következő leírást közli Mózes életének utolsó napjáról:

„Mózes ment és elmondta ezeket a szavakat egész Izraelnek. És mondta nekik: Százhúsz éves vagyok én ma…” (5Mózes 31:1-2.)

Mózes 120 évesen sem lassított, hanem folytatta addigi életét: ment előre, s mint igaz és hűséges pásztor vezette nyáját, a zsidó népet. Mózes számára a nyugdíj, a visszavonulás ismeretlen fogalmak voltak. Egy célja volt: vezetni, inspirálni, tanítani és Isten szócsöveként áldást hozni népe számára.

Egy nap 86400 másodpercből áll, s ezek mindegyikére úgy kell hogy tekintsünk, mint soha vissza nem térő alkalmakra, hogy beteljesítsük Isten akaratát gondolatainkon, beszédünkön, illetve cselekedeteinken keresztül.

Mózes Isten követeként tudta, hogy mi az élet valódi értelme, s milyen módon kell azt megtölteni jelentéssel. Élete minden pillanatára becses ajándékként tekintett, amivel a lehető legokosabban kell gazdálkodnia, így, utolsó napjához érve, azt a lehető legjobban akarta kihasználni. Így is tett. Folytatta addigi ténykedését, hogy utolsó pillanatait is Isten szolgálatának szentelje.

Kovács Jichak rabbinövendék cikke Levi Avtzon rabbi írása nyomán.

 

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 1. szám – 2021. szeptember 9.