Mózes nem tudott, és nem is akart egyedüli vezető lenni. Áronnak is ott kellett lennie mel­lette. Ő azonban sosem volt az a hagyományos másodhege­dűs típus. Áron az emberek kö­rében jóval népszerűbb volt, mint öccse. Egyfajta jófiú volt, a béke nagykövete, akit igazán könnyű volt szeretni.

Mózes más volt. Ő inkább tanár volt, mint tanácsadó; törvényalkotó, és nem terapeuta. Nem volt túl népszerű, tekintve, hogy mindig a megalkuvás nélküli igazságnak volt az élharcosa. Az, aki az igazságot keresi, időnként konfliktusokkal fog szembesülni. Az, aki pedig szüntelenül keresi az igazságot, állandó súrlódásban áll a világgal. Az ilyen ember lehet jó vezető, de csak ritkán válik a közösség kedvencévé.

A testvérpár által képviselt kettősség még haláluk után sem ért véget. Áron temetésén csaknem kétszer annyian jelentek meg, mint Mózesén. Nem meglepő módon azonban Mózes, és nem Áron halála volt az, amelynek hatására a népen tömeges kétségbeesés és tanácstalanság söpört végig. Áron halála gyászt, Mózesé félelmet idézett elő. A jó vezető olyan, mint a pénz, csak akkor értékelik, ha már nincs.

Mózes tehát az igazságot testesítette meg, Áron pedig a békét. Az igazság a becsületességet követeli meg, míg a béke a kompromisszumra való készséget. A zsidó nép Tóra-alapú megszervezéséhez azonban mindkettejükre szükség volt: Mózesre és Áronra is, avagy igazságra és békére egyaránt.

Ha az igazsággal szemben a békét részesítjük előnyben csak azért, mert előbbi időnként súrlódásokkal és kényelmetlenségekkel jár, akkor egy tiszavirág életű békéért nemcsak az igazságot fogjuk feláldozni – már rövid távon is – de hosszú távon még magát a békét is. Az igazság azonban nem elég, ha öncélú, annak végső soron mindig a békét kell szolgálnia.

Legyünk hívek az örökségünkhöz, és mindennapi életünk során se feledjük soha: a zsidó folytonosság biztosításának nincs kizárólagos letéteményese, a mózesi és ároni mintákra egyaránt szükségünk van.

 

Kovács Jichak rabbinövendék cikke Shimon Posner rabbi írása nyomán.