Hetiszakaszunkban, a Ná­szó­ban olvassuk, hogy amikor Mó­zes a találkozás sátrába lépett, hogy kapcsolatba lépjen az Örökkévalóval, a frigyszekrény teteje felől egy hang szólította meg.

Isten hangja csak azok számára volt érzékelhető, akik a sátron belül voltak. A hang, mely  a Szinájon egy egész nép­hez szólt, a sátor bejáratá­nál mintegy megtorpant, s nem hatolt tovább. Az igazság az, hogy a jelenség nem új, s bizonyos értelemben a Szináj-hegyen is ugyanez történt, mikor az isteni kinyilatkoztatást követően a sófár hangja volt hallható, mely azt jelezte, hogy Isten érzékelhető jelenléte ezennel megszűnt, s innentől fogva már nem lehet hallani a hangját. A Szináj-hegyi kinyilatkoztatást követően tehát Isten az időn keresztül korlátozta saját hallhatóságát. A sátor esetében más megoldáshoz folyamodott: itt a tér dimenziójához nyúlt korlátozó eszközként, s úgy rendezte, hogy a sátoron túl ne lehessen hallani szavát.

Tetszik vagy sem, Isten hangját nem lehet mindig és mindenhol hallani. Ha ez nem így lenne, az éppen az egyén szabad választását korlátozná. Egy olyan világ, amelyben Isten jelenléte mindig és mindenhol érzékelhető, nem támasztana kihívást a benne élő emberek számára, ez pedig a micvák értékéből vonna le. Isten szándékosan egy olyan világot teremtett, ahol keresnünk kell Őt, és amelyben kitartással és állhatatossággal végül rálelhetünk.

A mi feladatunk az, hogy magunkkal vigyük, amit a Szináj-hegyen, illetve a sátorban hallottunk. Életünk valamely szakaszában már mindnyájan érez­tük, ahogy Isten hozzánk szól, üzen nekünk valamit. Ezt az érzést, emléket kell magunkkal vinnünk mindig és mindenho­va. Ha így teszünk, nem kell töb­bé Istent keresnünk, csupán fi­gyelmesen hallgatni, ahogy lelkünkön át szól hozzánk.

Kovács Jichak rabbinövendék cikke Mordechai Wollenberg rabbi írása nyomán.

Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 40. szám – 2022. június 9.