E heti tórai szakaszunk egyik jellegzetes vonása, hogy egymástól teljesen eltérő témákat feszeget annak elején, illetve végén. Hiszen minden olyan emelkedetten kezdődik! Mózes beiktatja a sivatagi szentélyt, majd irányítását a továbbiakban Áronra és a papokra bízza. Ezután az ünnep és a fesztivál időszakai következnek. Teret nyer a spiritualitás, s a világban ezzel egy új éra veszi kezdetét, amelyben az emberek az isteninek és a jónak a fényében sütkérezhetnek.
A történet azonban látszólag kiábrándítóan hétköznapi módon ér véget. A hetiszakasz végén Isten azokat az állatokat veszi sorra, amelyek fogyasztása tilos a zsidók számára, s teszi mindezt már-már kínos részletességgel. Ennek részeként beszél a halaknak és egyéb állatoknak azon külső jegyeiről, melyek alapján beazonosíthatóak hogy a „fogyasztható” vagy a „nem fogyasztható” kategóriába esnek-e. Ezt követően különböző madárfajtákat vesz górcső alá – olyanokat, amelyek nagy része egyébként sosem szerepelne az étlapunkon.
Ez valahogy sosem tudott a fejembe férni. Ez lenne a nemzetté válás csúcspontja? Isten pont ezt akarná tőlünk? Ahelyett, hogy a spiritualitásában csiszolódnánk lelki-szellemi értelemben, különböző vadállatok osztályozását kell tanuljuk? Ha már az istenit keressük, akkor beszéljünk inkább az őt megtestesítő elvekről, az igazságról, a könyörületről, és ne alacsonyítsuk le holmi dzsungel-szintű törzsi vudura!
Tetszik vagy sem, ez a dilemma és belső vívódás szinte mindannyiunknak osztályrésze. Ha a végtelen Istenhez szeretnénk kapcsolódni, ott nem elég a véges emberi képességekben és ösztönökben bízni. Az élet egy mindennapi útvesztő a szent és a profán között. Az Isten által kijelölt értelmezési tartományban azonban minden megszentelhető, így a tiltott hús fogyasztásától vagy tiltott nemi érintkezéstől való tartózkodás éppen olyan szent cselekedet lehet, mint a „Tóra sátrában ülni”, és az isteni fényben sütkérezni.
Kovács Jichak rabbinövendék cikke Elisha Greenbaum írása nyomán.
