A tudósok között mai napig izzó vita folyik arról, hogy vajon milyen mértékben vagyunk szabadok a döntéseinket illetően, és mekkora mértékben befolyásolják azt a génjeink, illetve a szocializációnk. A hibáinkért mi felelünk, vagy mást kell vádoljunk értük?
A fenti, igencsak összetett kérdést a Tóra is számos alkalommal tárgyalja. Mózes ötödik könyve (5Mózes 21:1-9.) egy analógián keresztül feszegeti ezt a dilemmát.
A jelenet a következő: ha egy üres mezőn halott embert találunk, de nem tudjuk, hogy ki ölte őt meg, akkor a holttesthez legközelebb lévő város véneinek egy fiatal ökröt kell leölniük, és kijelenteni: „A mi kezünk nem ontott vért, és szemünk sem látta [ezt a bűntényt]. Vezekelj népedért, Izraelért, akit megváltottál Ó, Urunk, és ne tedd az ártatlan vér bűnét, néped Izrael közepette.”
Az üres mezőn talált holttest egy olyan embert szimbolizál, aki saját gonosz ösztöneinek esett martalékául. A benne szunnyadó gonosz az isteni részt ölte ki belőle, csupán ürességet hagyva maga után. Mit tehet ilyenkor az ember? A Tóra szerint ekkor Istent kell keressük, és azt mondanunk: „Nem kezeim ontották ki e vért! E bűnök szőtte háló nem az én művem! Téged kérlek hát, hogy vezekelj a vétkemért”
Bár elsőre úgy tűnhet, mintha fenti kijelentéssel csupán Istenre akarnánk hárítani a felelősséget, a szavak mögött valójában egy teljesen más üzenet rejlik:
„Ez nem az igazi énem. Teljes, a spiritualitást megélő lény vagyok. Az eddigi romlottságom nem tükrözi, hogy ki is vagyok igazán. A valós énem a lelkem, mely Istenhez kiált és azt mondja: engedd, hogy újra veled legyek!”
A haszid filozófia tanítása szerint, a tisré hónapban esedékes megtérésre való felkészülésként, elul hónapban Isten olyan könnyen elérhetővé teszi magát az őt keresők számára, mint egy király, aki azért jön ki palotájából, hogy népével lehessen, hogy ne azoknak kelljen folyamatosan palotája elé járulniuk bebocsátásért.
Ha Istent keressük, most meg is találjuk.
Kovács Jichak rabbinövendék írása Rochel Holkenner írása nyomán
