A Talmud azt tanítja, hogy az uta­zók megvendégelése olyan ne­mes tett, amely ebben a világban és az eljövendő világban is ju­talmat érdemel. Vajon miért?

Mikor valakit beengedünk az otthonunkba, az olyan, mintha az illetőnek a személyes szentélyünkbe biztosítanánk belépést. A szentélybe, amely a titkainkat őrzi, s amelybe, másokat beengedve, sebezhetővé válhatunk.

Hetiszakaszunk elején olvashatjuk, hogy Ábrahám a sátra előtt ül, hogy az arra járókat behívhassa és vendégül láthassa. Ábrahám ekkor már 99 éves, és a körülmetélést követő harmadik napban jár, amikor a fájdalmak a legintenzívebbek. Hogy lábadozása alatt támaszt nyújtson Ábrahámnak, nem kisebb méltóság látogatja meg, mint maga Isten!

Ekkor azonban váratlan dolog történik: a sivatagot átszelő nomádok tűnnek fel a színen. A hőség már-már elviselhetetlen, Ábrahám komoly fájdalmakat él át, és mindeközben Isten teszi nála tiszteletét. Vajon mit kéne tennie?

Mit tennénk mi hasonló helyzetben? Talán elfordítanánk a tekintetünket, eljátszva, hogy a jószándék megvan, hogy vendégül lássuk az éhes vándorokat – végül is ott ülünk a bejáratnál –, csak éppen elkerülték a figyelmünket? Vagy arra hivatkoznánk, hogy az Istennel folytatott diskurzus fontosabb, mint a jó eséllyel bálványimádó nomádok megvendégelése?

Ábrahám egy pillanatig sem tétovázik: helyéről azonnal felpattanva kifut a sátor biztonságos hűvöséből, hogy a meleggel és fájdalmával dacolva – és Istennel folytatott párbeszédét félbeszakítva – otthonába hívja a megfáradt utazókat.

A Talmud a történetből azt a tanulságot vonja le, hogy mások megvendégelése még Isten fogadásánál is fontosabb!

A fenti micva megtartásának lehetősége pedig bárki számára nyitott. Mások megvendégelésének legfontosabb eleme ugyanis nem a roskadásig megrakott asztal, hanem az, hogy készségesen kinyissuk otthonunkat másoknak, s ezzel kicsit saját magunkat.

 

Kovács Jichak rabbinövendék cikke Levi Avtzon rabbi írása nyomán.