Ezen a héten a zsinagógákban a Ki távo hetiszakaszt olvassuk fel, amely, többek között, a gyümölcs zsengéjének a bemutatásáról azaz a bikurim parancsolatáról is szót ejt. A Tóra fejtegeti, hogy a gyümölcs zsengéjét rögtön azt követően kellett bemutatni, hogy a zsidók a Szentföldre léptek, letelepedtek, hogy mezőgazdasági tevékenységüknek is volt valamiféle eredménye.
Bölcseink tanításaiban alapvetően két nézet körvonalazódott ki a micva betartását illetően:
- A Szifri szerint ez a parancsolat mindenkit kötelez rögtön attól a pillanattól kezdve, hogy az illető belépett Izrael földjére, és a saját külön kis parcellája elkezdett valamit teremni számára.
- Ezzel szemben a Talmud úgy tartja, hogy ez a kötelesség csak akkortól élt, amikor a zsidók mindnyájan megérkeztek a Szentföldre (Josuá vezetése alatt, tizennégy évet vett igénybe, hogy a tizenkét törzs, az ország valamennyi szegletét meghódítsa és ott letelepedjen). A Talmud ezt azzal az érvvel támasztja alá, hogy a gyümölcs zsengéje a boldogsághoz kapcsolódik, ami pedig a zsidó nép vonatkozásában csak akkor lehetséges, ha annak valamennyi tagja sikeresen letelepedett Izraelben.
Feljebb közölt két megközelítés azonban csak látszólag van egymással ellentmondásban. Egyfelől ugyanis igaz, hogy mindnyájunknak szüksége van arra, hogy egyénként is funkcionáljunk és kiaknázzuk a csak ránk jellemző és csak általunk birtokolt személyes tehetséget. Másfelől azonban másokról sem feledkezhetünk meg. Egyéni képességeinket, erőforrásainkat – legyen az anyagi, szellemi vagy más személyes tehetségünkben rejlő – a közösség számára is elérhetővé, hasznosíthatóvá kell tennünk. Enélkül boldogságunk legjobb esetben is meg fog rekedni az „én” szintjén, és sosem lesz képes egy magasabb szintre, a közösségben tapasztalt boldogság szintjére emelkedni. Az egyéni boldogság csupán a kezdet, a cél az, hogy azt másokkal is meg tudjuk osztani.
Kovács Jichak rabbinövendék cikke Mordechai Wollenberg rabbi írása nyomán.
