A Szináj-hegyen kinyilatkoztatott tizedik parancsolat igen elgondolkodtató:
„Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” Jó kis kezdet. Isten a zsidó néphez intézett szavaiban már az elején súlyos, kimért hangon szól hozzánk, hogy aztán meglepetésre, egy teljesen eltérő tónusban zárja bemutatkozását: „…aki kivezettelek téged Egyiptom országából.”
A mondat második fele első olvasatra furcsán hat: ha Isten a tettek alapján kívánja magát bemutatni, miért nem mondott valami fajsúlyosabb dolgot, mondjuk: „…aki az eget és a földet teremtette” vagy valami hasonlót?
Bár általában tökéletességre törekszünk, csak elvétve fordul elő, hogy valamiben már első nekifutásra is sikert arassunk, s tetteinket időről időre javítani kényszerülünk. Ennek oka egyszerű: emberek vagyunk, így a hiba, a tökéletlenség, létünkbe van kódolva. A tökéletesség Isten privilégiuma, amiben, ha valaha is részünk van, az inkább az Ő adománya, mintsem a mi saját érdemünk.
Az emberi érdemek nem a tökéletességgel mérendők, hanem azzal, hogy miként reagálunk az életünkben elkerülhetetlenül felmerülő kudarcokra. A lusta másokat kezd hibáztatni, a szorgalmas pedig keresztülküzdi magát a nehézségeken, kerül, amibe kerül.
Mikor Isten az eget és a földet teremtette meg, abban hatalmassága és a tökéletessége tükröződött. Ha a szináj-hegyi bemutatkozásakor is erre alapozva fektette volna le a zsidó néppel kötött szövetségét, azzal könnyen azt a benyomást keltette volna, hogy számára csak is a Hozzá hasonlatosság, másszóval a tökéletesség az elfogadható.
Isten ehelyett az egyiptomi viszontagságokra megemlékezve mutatkozott be, hogy ezzel egyszerre két dologra hívja fel figyelmünket: egyfelől arra, hogy nem a kudarcaink határoznak meg bennünket, hanem hogy azokra milyen választ adunk, másfelől pedig arra, hogy bármilyen viszontagságot is éljünk meg, Ő mindig ott lesz mellettünk, és segít, hogy ráleljünk a testi-lelki szabadságunkhoz vezető ösvényre.
Kovács Jichak rabbinövendék cikke Elisha Greenbaum írása nyomán
