Kovács Jichak gondolatai a hetiszakaszról

„Midőn végzett Jákob azzal, hogy parancsot adjon fiainak, fölszedte lábait az ágyra; kimúlt és eltakaríttatott népéhez” (1Mózes 49:33.).

Összhangban a Tóra fenti megfogalmazásával, miszerint Jákob nem meghalt, csupán „eltakaríttatott népéhez”, bölcseink tanítják, hogy „Jákob ősapánk nem halt meg… ahogy gyermekei élnek, ő is ugyanúgy él tovább” (Táánit 5b.).

Vajon mi az alapja annak a köteléknek, mely szeretetben kapcsolja össze a jó barátokat, a feleséget a férjével vagy a gyermekeket a szüleikkel? Nem a test. Az önmagában véve ugyanis csupán csontoknak és izmoknak, húsnak és bőrnek a halmaza. Az ember valódi lényege az ezeket élettel és karakterrel megtöltő esszencia, a lélek.

Egy golyó, egy sörét vagy egy be­tegség végérvényesen tönkreteheti a testet, de a lélekhez sosem lesz ilyen szintű hozzáférése. A legrosszabb amit azok tehetnek vele, csupán az, hogy elválasztják evilági köntösétől, a testtől, a fizikaiságtól, de a lélek ezzel nem szűnik meg létezni. A lélek örök, halhatatlan, ami a test elmúlása után is folyamatos kapcsolatban marad a szerettekkel. Továbbra is osztozik a fájdalmukban, illetve együtt örül velük az örömükben.

Az igazi kihívás és nehézség tehát valójában az itt maradtaké, akik már hozzászoktak ahhoz, hogy a kapcsolat alapját a fizikaiság határozta meg, s nehezen emésztik meg, hogy többet már nem láthatják saját szemükkel szerettüket, nem érinthetik meg őt, nem ölelhetik át.

A kapcsolat megszűnte azonban csupán látszat, s felismerve létünk valódi esszenciáját, csupán az eddigi kapcsolódás kereteit kell megváltoztatnuk.

Az eltávozott lelkek igaz öröme az, mikor a szeretettek a fizikaiságból is képesek megtalálni a hozzájuk vezető utat: gyermekeik Tóra-szellemben történő nevelése által, mentesen a kétségbeeséstől, elkeseredéstől, telve a jövőbe vetett reménnyel. Ahogy a hagyomány mondja: „a gyermekeket Tórára, hüpére és jó cselekedetekre nevelve.”

Kovács Jichak rabbinövendék cikke a Rebbének egy izraeli háborús özvegynek írt levele nyomán.