Már az is elég kellemetlen, hogy a Kánaán földjére küldött kémek olyan elbizonytalanító jelentéssel tértek vissza. Az még szomorúbb, hogy a zsidók rögtön hittek is nekik, és gyászba, valamint siránkozásba kezdtek. Még ennél is rosszabb volt, mikor Isten a kémek fenti vétkéért a negyven éves bolyongás kollektív büntetésével sújtott le a népre. Az igazi tragédia azonban az, hogy ez a negatív, önbeteljesítő spirál és a vele járó valamennyi kellemetlenség talán mind megelőzhető lett volna egy jó pszichológus segítségével.
Az életben a hatékonyságunkat nagyon nagy mértékben az önmagunkba vetett hitünk határozza meg: az, hogy mekkora önbizalmat tanúsítunk egy számunkra ismeretlen helyzetben vagy olyankor, mikor egy új, addig még általunk be nem járt úton indulunk el.
Éppen ezen a banánhéjon csúsztak el a Mózes által küldött kémek is: az önmagukba vetett bizalom hiányán.
„Mi nem mehetünk fel azon nép ellen, mert erősebb az nálunk… olyanok voltunk szemeinkben, mint a sáskák és olyanok voltunk az ő szemeikben is.” (4Mózes 13:31., 33.)
Mikor erőről teszünk tanúbizonyságot és a saját sikerünkben való hitünk kívülről is tapintható, az másokban is egyfajta tiszteletet ébreszt az irányunkban. Egy ilyen felállásban borítékolható a siker. Másfelől azonban saját valós vagy akár csak vélt gyengesége, inkompetenciája másban is pontosan ezt az érzést szüli meg velünk szemben. Előbbi eset a pozitív, utóbbi pedig a negatív önbeteljesítés tipikus folyamata.
A mélyen gyökerező önbizalom – nem összekeverendő az önhittséggel – idővel igazolja magát. Mikor teljes hittel hiszünk valamiben, akkor nem zavarnak az utunk során elénk sodródó akadályok vagy mások kétkedő szavai. Ilyenkor csak megyünk előre. Fejet lehajtva, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is hátrapillantanánk. A zsidók is így érhettek el végül az Ígéret Földjére, s mi is így fogjuk elhozni a messiási kort. Legyen így mihamarább!
Kovács Jichak rabbinövendék cikke Elisha Greenbaum írása nyomán
