Hetiszakaszunk a zsidók ókori Egyiptomban átélt sanyarú sorsáról mesél. A héberek eleinte „csupán” a rabszolgaságtól szenvedtek, ám a kegyetlen fáraó nemsokára már kisgyerekek elpusztítátásról rendelkezett: „Minden fiút, aki születik, a folyamba vessetek” (2Mózes 1:22.)
A Bölcsek tanítása szerint utóbbi rendelet, egyszerű jelentésén túl, egy mélyebb spirituális síkon korunk zsidójának közvetít egy fontos üzenetet.
A gyermekek folyóba vetése szimbolikusan a zsidók szemléletét, világlátását célozta megtörni. Izraelben nem volt a Nílushoz hasonló termékeny folyó, amire támaszkodhattak volna, így a termés teljes mértékben a lehulló csapadék mennyiségén múlott. Valamennyi zsidó számára világos volt, hogy az esőzés nem magától értetődő jelenség, hanem isteni közreműködés eredménye, így imádkoztak érte. A fáraó most pedig szemerkélő esőcseppek helyett egy egész folyóban, egy nílusnyi vízbe akarta „megfüröszteni” a zsidókat.
A fáraó azt akarta elérni rendeletével, hogy a zsidók imára és spiritualitásra való érzékenysége eltompuljon, s az éltető vizet ne mint isteni csodát lássák, hanem magától értetődő dolgoknak, önálló erőnek, amiért nem Istennek kell hálát adni, hanem a Nílusnak.
Ha sikerrel jár, az a zsidók rabszolgasorsát mélyítette volna el, hiszen a testi rabigába hajtás után ezzel istenhitüket, végső soron lelküket törte volna meg.
Bár az Egyiptomban átélt rabszolgasors fizikális értelemben már a múlté, spirituális értelemben ma éppen úgy fenyeget, mint akkoriban. Ezért olvassuk el minden évben a rabszolgává válás történetét és azt, hogy Mózes miként szabadította fel a zsidók lelkében szunnyadó, Istenre való vágyakozást. Ráébresztette a népet, hogy az egyiptomi tévhittel szemben a természet csupán egy eszköz a világot ténylegesen irányító Isten kezében.
Hogy szabadak legyünk, nekünk sem kell többet tudni.
Kovács Jichak rabbinövendék cikke Tali Loewenthal rabbi írása nyomán.
Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 16. szám – 2021. december 24.
